Beleolvasó - Dirk Husemann: A király elefántja

Fülszöveg:

Egy elefánt, amelyen két birodalom sorsa múlik.

 

802-ben arab csapatok törnek be a Frank Birodalom nyugati határvidékére: városok és falvak, sőt kolostorok is áldozatul esnek a pusztításnak. A bagdadi kalifa azonban már belefáradt az állandó háborúskodásba, ezért úgy dönt, a béke jeleként nem mindennapi ajándékot küld Nagy Károlynak - egy elefántot.

Az állatot egy különleges küldöttségnek kell eljuttatnia Aachenbe: Marzúk, az előkelő arab és három társa, a zsidó Isaak, a császár követe, valamint szász szolgája, Thankmar kapja meg a népek sorsát alakító feladatot. Ha ugyanis a küldetésük kudarcba fullad, annak beláthatatlan következményei lehetnek: újra fellángolna a háború Nyugat és Kelet között.

 

A vállalkozás nem kevés kockázattal is jár, hiszen sokan, akikkel útközben találkoznak, a pokolból elszabadult démonnak tartják az elefántot; ám akadnak olyanok is, akik maguknak akarják megkaparintani a különös teremtményt. Ráadásul a követek között egyre nő a feszültség... Hosszú és veszélyes utazás veszi kezdetét, de azzal egyikük sem számol, mekkora áldozatokat kell hozniuk, amíg elérik küldetésük célpontját.

A király elefántja letehetetlenül fordulatos kalandregény, amely a kora középkori Európa veszélyes világába kalauzolja el az olvasót. Izgalmas beszámoló egy Keletről Nyugatra tartó utazásról, amelynek tétje nem más, mint hogy két, alapjaiban különböző világ tud-e békében élni egymás mellett.

 

Részlet a regényből:

Prológus

Krisztus után 772

 

A varjú tollait átjárta a füst. A madár pislogva nyújtogatta a nyakát, és az épület romjait kémlelte, a nyílvesszőkkel meg dárdákkal teletűzdelt kunyhókat és az egymásra dobált holttesteket. Miután megbizonyosodott róla, hogy nem fenyegeti veszély, újra a csecsemő felé fordult, amelyre az imént rászállt. A gyermek még élt. Egy takaróba csavarták, csak az arca látszott ki alóla. A sírással mit sem törődve, a varjú belecsípett a gyermek arcába, és félrefordította a fejét, hogy ellenőrizze, vajon a zsákmánya valóban annyira védtelen-e, mint amilyennek tűnt. A csecsemő tágra meredt szeme nedvesen csillogott, és igazi csemegének ígér­kezett.

Ekkor a madarat átfúrta egy nyílvessző, és egy gabonáshordón fejezte be az utolsó röptét. Egy vörös hajú nő rohant át a romok között íjjal a kezében, majd a csecsemő fölé hajolt, megvizsgálta, azután felemelte a gyermeket. Mielőtt távozott volna, levette a madár tetemét a hordódongáról. Azután, kezében a gyermekkel és a varjúval, visszavonult egy hosszú épületbe, amely a kunyhók maradványai között állt.

Imma szeme gyorsan hozzászokott a teremben uralkodó félhomályhoz. A faggyúgyertyák árnyékában felismerte a törzs tagjait, férfiakat és nőket, akik a falnak támaszkodtak, és suttogva beszélgettek. Attól féltek talán, hogy kihallgatja őket az ellenség a kapuk előtt?

Néhányan a puszta földön aludtak. Voltak közöttük menekültek más szász falvakból, akik a frankok támadása elől érkeztek Eresburgba. Ha az öreg Drogo jóslata beteljesedik, akkor ezzel csak késleltették a sorsukat. Senki sem éli majd túl sértetlenül ezt az ostromot, mondta a látnok három nappal korábban.

Egy napsugár tört be a füstnyíláson át a terem közepébe. Osnag a fényben fürödve állt a vének előtt, és beszédet tartott. Osnag hozta ránk ezt a háborút, gondolta Imma. A szász herceg önkényesen felvette a Widukind – az erdő gyermeke – nevet, a címet, amelyet a szász törzsek hosszú történelme alatt csak kevesen viselhettek. Ameddig csak a papok vissza tudtak emlékezni – és az ő hagyományaik visszanyúltak abba az időbe, amikor a szent fát ültették –, egyetlen ember sem nevezte magát így. Osnagnak azonban volt hozzá bátorsága.

Ahogyan ahhoz is, hogy fellázítsa a törzseket a frankok ellen. Ezért rombolták le a falvakat, ezért haltak meg a fivéreik és a nővéreik, vagy kerültek rabszolgasorba. Az egykor oly büszke szászok maradéka most összegyűlt az ünnepre, és várta a véget. Osnag azonban még mindig el volt telve magával, és harcra buzdított, mintha mi sem történt volna.

Imma a vének csoportja felé indult, megállt Osnag előtt, és átadta neki a gyermeket. A fejedelem meglepődve nyúlt a csecsemőért.

– Viseld gondját, Osnag! Talán egyszer sikerül megmentened valakit közülünk. – Ezekkel a szavakkal otthagyta a herceget és a véneket. A háta mögött sokatmondó csend támadt.

Elhagyta a termet egy csapóajtón át, amelyen keresztül az állatokat hajtották be. De már hetek óta nem járt erre se disznó, se kecske. A készletek elfogytak, és az éhség mardosta az ostromlottakat. Mielőtt a frankok feltűntek Eresburg előtt, Imma gyapjúruhája majdnem szűk volt rá: az anyag fel is feslett a derekán. Most ugyanabban a ruhában úgy festett, mint egy madárijesztő.

A szászok földjén ragyogott a nyár. Irminsul, a szent fa az égig ért. Hatalmas törzse és terebélyes ágai mindig ámulatba ejtették Immát. Olykor fél napon át a tölgyfa előtt térdepelt, áhítattal szemlélve az istenek hatalmát. Aznap azonban nem vágyott rá, hogy Irminnek hódoljon. Világi vágyak ébredtek benne. Az Irminsul hatalmas törzse mögött egy veremház állt, egy üreg, amelyet tetővel fedtek. Hogy frissek maradjanak, Drogo a föld hűvösében tartotta az Irminnek szánt áldozati adományokat, az almát a szent ligetből és a megszentelt birkák és kecskék bélszínét. A veremház azonban most más célt szolgált.

A lány köszönt a két harcosnak, akik a tető előtt őrködtek, azután el akart tűnni a veremben. Radbert azonban megragadta a karját, és feltartóztatta.

– Imma! Nem engedhetem, hogy újra lemássz a foglyokhoz. Ha a vének megtudják, akkor Widukind fellógat minket egy fára.

– Vittél már ételt nekik? – kérdezte a lány. Érezte, hogy a fejébe száll a vér. – Talán azt akarod, hogy éhen haljanak? Mit gondolsz, mit tesz majd veled Widukind, ha hagyod, hogy az egyetlen zálogunk a frankok királya, Carolus Magnus ellen elpusztuljon ebben a lyukban?

Radbert szorítása enyhült egy kicsit.

– Te is ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy nincs már ennivalónk. Talán mi haljunk éhen, hogy a frankok élhessenek?

Imma az őr orra elé tartotta a varjút.

– Senki sem nyúl hozzá az utolsó aszalt gyümölcsökhöz, Radbert, ne aggódj. Magam gondoskodtam róla.

Látta a sóvárgást a férfi szemében, amikor az megpillantotta a varjút. Az őr egy pillanatra még visszatartotta Immát, azután elengedte.

– Nos, rendben, Saxnotra! De siess. A következő támadásnál a cölöpsornál lesz szükség rád.

Imma beosont a veremházba. A talaj fadeszkáiba egy csapóajtót süllyesztettek, amelyet egy lándzsa zárt le két kenderkötélhurokba dugva. Imma kihúzta a fegyvert, hanyagul félredobta, azután felemelte a csapóajtót. Bent sötét volt. Radbertet bele kellene fojtani egy hordó vízbe, gondolta a lány, az a fajankó már megint elfelejtette kicserélni a faggyúgyertyákat. Megkereste a lámpát, meggyújtotta, azután lement a verembe.

A föld gyomrában hideg volt. A köves talajba egy labirintust vájtak, mintha egy óriási vakond lakna benne. Ebből a labirintusból soha egyetlen idegen sem talált ki. Tökéletes börtön volt.

Az Irminsul földből kimeredő gyökerei kísértetkaroknak tűntek. Imma ezek alapján tájékozódott, szinte mindenkinél jobban ismerte a szent fát. Csak a papok igazodtak el még nála is könnyebben a kolosszusban, amely emberemlékezet óta csak nőtt és nőtt Eresburg mellett. A fa a szászok jelképe volt, és az istenek ünnepnapokon itt szálltak le a földre. Nem csoda, hogy a frankok ki akarták vágni. Ezzel elzárták volna az utat a régi hitvilághoz. És ez a kereszténység diadala is lett volna, azé az új vallásé, amely furamód teljesen lenyűgözte Immát.

– Isaak! – kiáltott bele a lány a sötétségbe, miközben átsuhant a kanyargó folyosókon. – Isaak!

Imma megijedt a csendtől. Talán baja esett Isaaknak? Lehetetlen. Senki sem bántana egy fejedelmi túszt egy ilyen helyzetben.

A lány csak akkor vette észre a halvány fényt, amikor már a fülke előtt állt. Isaak a padlón guggolt, vörös köpenyét kiterítette, és valami csillogó dolog fölé hajolt. Vajon meg sem hallotta a lány közeledését?

– Isaak – szólalt meg újra Imma, és nem csodálkozott volna rajta, ha a férfi fel sem pillantott volna az elfoglaltságából.

Isaak azonban felemelte a fejét. Imma a gyér világítás ellenére a férfi minden arcvonását látta. Fekete haja a vállára lógott, mint a frank nemeseknek. A tartása a lyukban eltöltött hetek ellenére fejedelmi maradt. A keze erős volt, és gyengéd. A szeme zölden ragyogott.

Imma beszívta a dohos levegőt.

– Honnan szereztél gyertyát? – kérdezte.

– Tapló, gyanta és fa. Mindkettőből találni itt lent eleget. Ami nincs – mutatott a férfi egy ezüstveretes erszényre az övén –, azt egy gyakorlatias ember mindig magánál tartja.

Imma elnyomott egy mosolyt, azután a földre helyezte a faggyúgyertyát.

– Itt egy fényesebb gyertya.

– Amióta itt vagy, minden ragyog.

A lány zavartan körülnézett a sötétben. Távolabb, a labirintus többi fülkéjében három másik férfi ücsörgött, és arra vártak, hogy Carolus Magnus kiszabadítsa őket a szászok karmai közül. Imma remélte, hogy ez a nap még messze van.

Megmutatta a férfinak a varjút.

– Nem sok ugyan, de segít valamit. Osnag megvárja, amíg visszatér a követ, mielőtt eldönti, hogy továbbra is itt lent tart benneteket, vagy… – A lány nem fejezte be a mondatot.

– Vagy felszegeztet minket az Irminsulra? Ebben az esetben ez a varjú lesz az utolsó vacsoránk a kivégzés előtt. De ez még várhat. Nézd csak, én is fogtam neked egy madarat.

Azzal a férfi felállt, és valami csillogót tartott a lány felé. Imma felemelte a gyertyát, hogy jobban lássa. Isaak a jobb kezében egy amulettet tartott, amely számtalan drágakőből állt. A kövek mélyvörösen ragyogtak a fénynél. Az amulett madár formájú volt: egy ragadozó madár feküdt a férfi tenyerén. Imma korábban még soha nem látott hasonlót.

A frank férfi a bal keze egyik ujjával megérintette az ékszert, és szétválasztotta. Varázslat?

Imma megértette a dolgot. Isaak előkészítette az ékszert. A férfi tenyerén most már két fél madár hevert, mindkettőnek egy-egy szárnya volt. Isaak bólintott a lány felé, Imma pedig elvette az ékszer egyik felét.

– Nem olyan tápláló, mint a te ajándékod. Viszont tartós. – A frank férfi a tenyerébe szorította az ékszer másik felét.

Imma megoldotta a bőrszíjat, amellyel a haját fogta össze, és az ékszer köré akarta tekerni, Isaak azonban megállította.

– Ez az ékszer nagyon régi. A Merovingok viselték. A törzsedből felismerheti valaki, hogy az ellenség jelét viseled. Rejtsd el! Egyelőre.

– Meddig, Isaak?

A férfi megcsókolta a lányt.

Imma a ruhája egyik zsebébe rejtette az amulettet.

– Kiszabadítalak. Még ma éjjel. Kivezetlek a labirintusból, van egy titkos járat, messze a vártól. Senki sem ismeri, csak a papok és az énekesnők.

– Nem, Imma. Fontos okokból vagyok itt. A követetek csak az életem záloga miatt ment el a királyom táborába. A tárgyalások véget vethetnek ennek a háborúnak, vérontás nélkül. Akkor majd oda mehetsz, ahova csak akarsz.

– Már most is ott vagyok, ahol lenni akarok. – A lány kioldotta a vállán a kapcsot, amely a ruháját tartotta. – Ha pedig nem akarsz elszökni, akkor tudok egy másik lehetőséget. Maradj itt örökre ebben a lyukban, mert akkor velem maradsz. Ameddig csak akarom.

– Ebben a dohos lyukban, örök sötétségben, döglött varjúkat eszegetve? – A férfi elnevette magát. – Való igaz, én is ott vagyok, ahol lenni szeretnék.

Azután eloltotta a gyertyát.

 

 

A szászok követe két nappal később tért vissza a frankokkal folytatott tárgyalásokról. A fejét lándzsára tűzték, amelyet éjszaka felállítottak Eresburg keleti kapuja elé. A hóhérai a keresztények szimbólumát vésték az arcára és a homlokára.

Osnag őrjöngött. A szász fejedelem még több beszédet tartott a csarnokban, a vének pedig a kardjukat a pajzsukhoz csapkodva lelkendeztek. Senki sem tudta, miért hiúsultak meg a tárgyalások a frank királlyal. Annyi azonban bizonyos volt, hogy mostantól a fegyverek beszélnek majd.

Imma napnyugtakor odalépett Osnaghoz, amikor a fejedelem épp a csatalovát méregette. Az ostromlottak arra számítottak, hogy a frankok a következő támadáskor minden erejüket bevetik, és megrohamozzák majd a cölöpsort.

– Osnag – szólalt meg Imma. A szász fejedelem ügyet sem vetett rá. – Widukind – próbálkozott újra a lány. Erre a férfi röviden rápillantott.

– Mit akarsz? Újra rendre akarsz utasítani? Ezúttal nem hallja senki. Csak vesztegeted a szavaidat.

Imma a fekete ló kantárját babrálta. A finom gravírozású zabla és a szárkarikák vasból készültek.

– Mi lesz a foglyok sorsa?

– Ma éjjel meghalnak. A frankok csak hajnalban támadnak. Addig lesz időnk feláldozni a foglyokat Irminnek. Ő pedig mellettünk áll majd a csatában.

– Ha életben hagyod a foglyokat, a frankok talán nem mernek ránk támadni.

– Úgy kapják majd vissza az embereiket, ahogyan mi kaptuk vissza a követet. Drogo gondoskodik majd róla, hogy az üvöltésüket az ellenség táborában is meghallják. – A férfi a homlokát ráncolta. – Mit érdekel téged a foglyok sorsa?

Imma megérintette az amulettet a ruhája alatt. Remegett a hangja, amikor válaszolt.

– Nem érdekel a sorsuk. De időben elő kell készülnöm, ha ma éjjel hívjuk segítségül Irmint. Én vagyok az első énekesnő, az én hangomnak kell felkeltenie az istent az álmából. Ezt magad is tudod, nem?

Osnag bólintott.

– Persze, tudom. Menj hát, és készülj fel, ahogyan én is teszem.

Imma elment. Amikor már biztos volt benne, hogy a fejedelem nem látja, olyan gyorsan szaladt a veremházhoz, amilyen sebesen a könnyek csorogtak végig az arcán.

A foglyok eltűntek. Még Radbert sem állt őrt a veremház előtt. Nem volt értelme, hogy a lány újra lemenjen a lyukba. Drogo elvitette a foglyokat, és előkészítette őket a szertartásra.

Imma kétségbeesve tördelte a kezét. Hogyan léphetne az Irminsulhoz a törzs valamennyi tagja előtt, hogy énekeljen, miközben Isaakot a szeme előtt szegezik fel a fára? Hogyan tisztelhetné ezután egyáltalán a szászok istenét? Ha ez az isten megöli Isaakot, akkor neki nincs rá joga, hogy elforduljon Irmintől, és másik istent keressen magának?

Eszébe jutott valami. A fák védelmében átsuhant a szent ligeten az erődítmény végéhez. Itt senki sem őrizte a cölöpsort. Ennek jó oka volt: a támadóknak fel kellett volna mászniuk a meredek sziklafalon, és könnyen prédául estek volna a rájuk zúdított fatörzseknek és az égő nyírfaszuroknak. Tavasszal a sziklákból forrás fakadt, ezt az eseményt a szászok mindig megünnepelték. A víz olykor nyáron is csordogált. Hála ennek a csodának, Eresburg sok holdtöltén át kiállhatta az ostromokat. Ez a jelenség egyidős lehetett a világgal, mert a víznek volt ideje alagutat vájni a sziklában. Ezt az alagutat nem sokan ismerték, főleg nem a frankok. De bármikor tudomást szerezhetnek róla.

Imma letérdelt a bodzacserjék közé, és megtalálta az avarcsomót, amely eltakarta az alagút bejáratát. Azután elkezdte félretolni az ágakat és a fadarabokat. Drogo jóslata valóra válik majd, gondolta: a szászok közül senki sem éli túl sértetlenül az ostromot.