Főkép

Ah, Vian! Az az ember, aki olvasott már pár regényt, novellát vagy drámát Viantól, abba a téves elképzelésbe ringathatja magát, hogy á, ismerem én Boris-t, messziről kiszagolom a stílusát, annyira egyértelműen meghatározható az a bizonyos viani világ! Pedig dehogy. Nem vitatom, hogy léteznek bizonyos viani elemek, rengeteg visszatérő motívum is került a műveibe, amelyek a legváratlanabb helyeken bukkannak fel, mégis ember legyen a talpán, aki képes mindezt átlátni. Már egy ideje rajongója lettem Takács M. József munkásságának is, aki talán a legtöbbet tette eddig a Vian-életmű hazai kiadásáért – korábban a Cartaphilus, most a Helikon Kiadó színeiben, és valamiféle fonallal szolgál számunkra, akik lelkesen betévedtünk Vian világának labirintusába: rengeteg érdekességet és fontos momentumot tartalmazó utószavainak olvasása kötelező a Vian-életmű megismerése közben. Pár érdekességet meg is osztok ezekből, hátha így még többen kedvet kapnak Vian megismeréséhez.

 

Boldogan mondhatom, hogy ugyan nem szakértői, de egyszerű, lelkes olvasói színekben egészen jól állok: kevés kivétellel mindent olvastam, ami a szerzőtől magyarul eddig megjelent. Ezen felbuzdulva naivan azt gondoltam én is, ugyan mit tud ez az újabb gyűjteményes kötet mutatni tőle, amit még nem láttam? Nos, azt kell mondjam, bizony ez most újra valami más. Nem a Tajtékos napok, a Pekingi ősz, vagy a Piros fű Vianja, nem is az a Vernon Sullivan, akinek a Pusztuljon minden rusnyaság!-ot köszönhetjük, vagy éppen a Ki érti a csajokat? című művét, pedig ez már önmagában is egészen széles paletta. Ez a sokadik variáns, hiába találkozhatunk itt is beszélő kutyával, mindennél elborultabb és szürreálisabb ötletekkel, az első pár novella olvasása közben abban sem voltam biztos, hogy tényleg Vian művet olvasok.

 

A címadó drámán túl nyolc, eddig magyarul kiadatlan novella, valamint egy további dráma kapott helyett a gyűjteményben, ezzel mindenképpen egy kifejezetten vegyes kötetet kialakítva. Többek között gyanús számomra, hogy Viannak is bizony meggyűlhetett a problémája a vízvezeték-szerelőkkel, hiszen már a kötetben sem csak a nyitónovellában találkozhatunk vele (A vízvezeték-szerelő), hanem ez a különös figura később is felbukkan! A novellák tematikájukat tekintve nagyjából két csoportra oszthatók: a házasélet gyötrelmei és a filmes világ adják a központi témájukat. Mindkét téma erősen kapcsolódik Vianhoz: egyrészt szenvedélyes filmrajongó volt, másrészt több ízben is lehetett a boldog férj, így nem meglepő, hogy valószínűsíthetően sok önéletrajzi ihletésű elem került a novellákba.

 

A Tábornokok uzsonnája nem sokkal azután készült el, hogy Vian kénytelen-kelletlen lefordította egy amerikai tábornok emlékiratait. A drámát olvasva azt hiszem könnyen kitalálható, milyen véleménnyel volt Vian a katonaságról és úgy általában a háborúról. Ez a dráma még nem nyílt ellenállás, csupán olyan mértékig szatirikus és ironikus, hogy a szereplők egészen karakterrisztikus figurákká válnak. Nem csupán a szereplők vannak totálisan kiforgatva, a háború indokai, mozgatórugói is hihetetlen mértékig valószerűtlennek vannak beállítva, mégis, jobban belegondolva nincsenek is annyira távol a valóságtól. Azt már inkább nem is említem, mekkora galibát okoz, hogy a különleges körülmények miatt kénytelenek Svédországban megrendezni a Tour de France-t…

 

A kötet végére maradt Vian talán legsikeresebb és legismertebb drámája, a „Birodalomépítők, avagy a Schmürz” című írás. Nem véletlen, hogy ezt mutatták be legtöbb alkalommal világszerte, nekem is ez lett a kedvencem a kötetből (holott hiába idegenkedem általában a dráma-formátumtól, a Mindenkit megnyúzunk! drámagyűjtemény kérdés nélkül került a kedvenc könyveim közé – ebből is látszik, hogy Vian tud valamit). Egy érdekesség (de az utolsó, többet nem árulok el, tényleg tessék az utószót is elolvasni!) a művel kapcsolatban a Schmürz szó eredete: a szerző német származású második felesége találta ki a „schmerz”, azaz fájdalom szó eltorzításával, melyet aztán a házaspár szitokszóként, káromkodásként használt. Nos, így egészen másképp fest már Schmürz alakja, ugye? Nem mellesleg, a mai napig megmagyarázhatatlan Schmürz az, ami annak idején elsősorban meghozta a sikert a színdarabnak – vajon pontosan mi vagy ki is a sarokban gubbasztó izé, ami vagy aki kivétel nélkül mindenkinek a lakásában jelen van, és a Zajjal egyetemben folyamatos „feljebb költözésre” kényszeríti a családokat?

 

Oldalakon és órákon át tudnék ömlengve lelkendezni Boris Vian munkásságát illetően, de ettől inkább megkímélnék mindenkit, legfőképpen a szerzőt, aki, azt hiszem, bizony forogna a sírjában, nem kis sebességgel. Szeretnék biztatni minden olvasó embert (és beszélő kutyát), aki nyitott a fájóan találó és elborultan ötletes szürrealizmusra, hogy ne habozzon tovább, lásson neki végigolvasni Vian minden művét. Kezdetnek akár rögtön ezt a gyűjteményes kötetet, szerintem elég jó betekintést ad arról, mi mindenre is számíthatunk a további kötetekben: leginkább arra, hogy Vian bizony meg fog lepni.