Főkép

A kortárs szépirodalmat nem ritkán illetik afféle vádakkal, hogy a jeles szerzők az esztétikum elefántcsonttornyába visszahúzódva elfeledkeznek a forsteri alaptételről, miszerint „[m]indnyájan egyetértünk abban, hogy a regény alapvető aspektusa az, hogy történetet mond” (A regény aspektusai, Helikon, 1999, 25. o. – Szili József fordítása). Míg az ilyen kritika megfogalmazása közel sem ennyire cizellált (az ellen(ér)zők leginkább olvashatatlannak, vagy még inkább szarnak titulálják a valamelyest nehezebben befogadható műveket), eleve elhibázott is, hiszen elég olyan nagy mesélőkre gondolnunk, mint Umberto Eco, Gabriel García Márquez, Joseph Heller, Kurt Vonnegut, esetleg – hogy hazai írót is említsek – Spiró György, és máris előttünk van bírálatuk eleven cáfolata. És persze Krasznahorkai László szintén a felkészült, a minőséget illetően kérlelhetetlenül szigorú, ugyanakkor élvezetes stílusú történetmondók egyike. Mégis következetesen alkalmazza a magas irodalmi divatokból és irányzatokból ismert elemeket.

 

Az először 1999-ben megjelent Háború és háború tökéletes példája ennek a kettősségnek. Rögtön szembeötlik a cím, amely meglehetősen leplezetlen utalásnak tűnik Tolsztoj örökbecsű klasszikusára. Dr. Korin György levéltáros halálútjának története azonban az első pillanattól fogva magával ragadó, majdhogynem letehetetlen olvasmány, annak ellenére is, hogy a fejezetek zöme a szerző barátjának és állandó alkotótársának, Tarr Bélának hosszú snittjeit idézi, ráadásul a történet egészéből nem hiányzik a Tarr-filmek komor, világvégi hangulata sem. Maga Korin úgyszintén tarri figura, amennyiben az eseményeknek nem annyira irányítója, mint rácsodálkozó, sokszor értetlen, passzív aktora, elszenvedője – és mégis ő mindennek a motorja. Igaz, nem teljesen példa nélküli ez a kvázi-antihős-típus; hogy egy ne szépirodalmi példát hozzak rá, Philip K. Dick jóformán minden írásának központi alakja ugyanebbe a kategóriába tartozik.

 

Ami pedig a történetet illeti: rendezgetés közben Korin különös, osztályozhatatlan iratra lel a levéltárban, mely irat felforgatja, teljességgel és véglegesen megváltoztatja az életét. A családi fasciculumban elhelyezett történet négy, pontosabban öt – nem tudományos fantasztikus értelemben vett – időutazó élményeit meséli el, akik szakadatlanul a rendre törekvést romba döntő háborúskodásba ütköznek bele, bármerre járnak a világon. Vagyis tapasztalatuk szerint a történelem entrópiája rendre felülkerekedik az építő-teremtő folyamatokon, és Korint olyannyira megigézi az, amit olvas, hogy elhatározza, örökkévalóvá teszi a talált művet: azaz begépeli egy honlapra és az interneten mindenki, az egész világ számára elérhetővé teszi azt. Azonnal feltűnik, hogy miképp az újramesélt történet (de vajon melyik történet nem az?) lassan kitágul térben és mindenekelőtt időben, úgy Korin törekvései is a végtelenné tágítás irányába mutatnak – abból a szempontból is, hogy a szó szerint provinciális magyar városból előbb a világ ki nem mondott fővárosába, New Yorkba utazik, majd onnan Svájcba, egy másik fontos központba menekül tovább, ám a cél – amit itt inkább nem árulok el – ismételten csak a korok és terek univerzálissá szélesítését szolgálja.

 

Maguk a gyakran végeérhetetlennek ható mondatok úgyszintén a beágyazott mesét tükrözik bizonyos elemeikben. Amikor például Korin a talált írás stílusáról, egyes megoldásairól mesél, az ő történetének – Krasznahorkai elbeszélésmódjának – sajátosságaira ismerhetünk rá. A regény legnagyobb erényeinek egyike pedig valószínűleg az, hogy a mélyebb és magasabb szintű megfeleltetések ugyan könnyen észrevehetők, mégsem terelik el a figyelműnket a mesélésről, a nyers történetről, maguk a mondatok pedig annak ellenére könnyen követhetőek, hogy előfordulnak köztük több oldalon át kinyíló, önmagukba fordulva szövődő példányok is. Egyszóval ha úgy akarjuk, puszta élvezetből is olvashatjuk a regényt, ha viszont ahhoz lenne kedvünk, a világmindenség végpusztulásáig elemezhetnénk izgalmas írói trükkjeit. A regényhez csatolt novella, a „Megjött Ézsaiás” pedig kiegészíti, még érthetőbbé teszi Korin történetét, és ettől talán még teljesebb az élmény és az élvezet.

 

Sötét, fájdalmas regény a Háború és háború, szóval könnyen lehet, hogy akik eddig nem szerették a kortárs irodalmat, mégsem emiatt szeretik meg azt, azoknak a kísérletezőbb kedvű „novíciusoknak” viszont, akik nem hajítják el rögtön a disztópiákat és nem ódzkodnak nagyon a hétköznapiságban is fellelhető nagyság ideájától, úgymond kívülről is érdemes próbálkoznia. Esterházy, Parti Nagy, Závada és Nádas kedvelőinek ugyanakkor határozottan ajánlott, már amennyiben nem ismerik az eredeti kiadást, és a mostani, a javított változattal találkoznak először.