Seamus Heaney: Élőlánc

Az 1995-ben irodalmi Nobel-díjat elnyert Seamus Heaney elméletileg az egyik legismertebb kortárs külföldi költő hazánkban, hiszen a nemrégiben megjelent kötete, az Élőlánc a negyedik magyarra fordított könyve; azonban azt hiszem, hogy igen méltatlanul, de mégis csak nagyon kevesen ismerik a nevét idehaza. Pedig ő az a szerző, aki az egyik legvitathatatlanabb díjazott, ő az, akit mind a katolikus, mind a protestáns írek egyaránt tisztelnek, és ő az, aki egyformán képes megszólítani egymástól igen messze álló embereket: az egyszerű paraszttól a vájt fülű értelmiségiig megvan a maga közönsége.

 

Jelen művének a viszonylag gyors fordítását és kiadását talán a legátfogóbb válogatáskötetének, a Hűlt helynek a szakmai-kritikai, illetve közönségsikere készített elő, és ahhoz hasonlóan ez is több kiváló műfordító együttműködésének az eredménye, jelesül: Ferencz Győzőé, Gerevich Andrásé, Imreh Andrásé, Mesterházi Mónikáé és Szilágyi Mihályé. Külön öröm, hogy az Élőlánc teljes kötet, így hiánytalanul olvashatjuk a közelmúltban elhunyt nagy ír szerző utolsó alkotásait. Ezek a versek mind Heaney 2006-os szélütése, és abból következő részleges paralízise után íródtak, és bár hangsúlyosabb szerepet kap benne a halál, az egyén múlandóságának felidézése, ám köszönhetően a gyermekkornak és a gyermekkori helyszínek, élmények, érzések felidézésének, összességében mégsem tűnik túl komornak.

 

 

 

 

 

 

 

Album I.

 

Most éled az olajfűtéses kazán,

Riadtan, kábán, ahogy a kivágott

Fa dől, pontosan, és úgy képzelem,

 

Ott vannak, nyáron, nyár kellett legyen,

A helyszín meg, ébredek rá, biztosan

Grove Hill, amikor álltak még a tölgyek,

 

Ahol annyi levegős vasárnap

Kémleltünk sípcsontig harangvirágban

Magherafelt négy messzi tornya felé.

 

Már késő lenne idézni, a szerelemre

Az is bizonyosság, ha ketten kitartón

Nem egymásra, de egy irányba néznek.

 

Heaney egy zseni; sosem ír tisztán csak egyetlen témáról. Az egyik kedvencemben, a címadó versben például egyszerre idézi fel az ír történelmet, a személyes élményeket, és az élet múlandóságát:

 

Élőlánc

 

Ahogy a bejátszásban segélyszállítók

Kézről kézre adták a csomagokat, miközben

Katonák tüzeltek a tömeg feje fölött,

 

Izmaim újra megfeszültek, a gabonával

Megtöltött zsák két sarkából párnás fület

Formáltam, hogy fel tudjam lódítani-

 

Egy-két, egy-két, hó-rukk, lendületből

A platóra, aztán lehajolni és nekifeszülni

A következőnek. Semmi nem fogható ahhoz:

 

Megszabadulni a tehertől, a fáradság jutalma,

Könnyűség, mely nem tér vissza már.

Vagy visszatér, még egyszer. Utoljára.

  

De nemcsak a halálról, az elmúlásról, a generációk továbbéléséről és a régi emlékekről, de az ír mitológiáról, a történelemről, a hazaszeretetről és a nemzeti identitásról is olvashatunk ebben a búcsúkötetben; szinte idézhetném valamennyit, de nem teszem. Inkább vegyétek kezetekbe ezt a vékonyka kötetet, és olvassátok! Mindenképp megéri.