Fredrick Backman: Itt járt Britt-Marie

Hogy lehet egy egész könyvön keresztül negatívnak ábrázolt karakterről egy szerethető könyvet írni? Leginkább sehogy. De hogy lehet egyáltalán ezt az illetőt megszerettetni? Úgy, ahogy Fredrick Backman teszi az Itt járt Britt-Marie-ben.

Na jó, azért tegyük hozzá, hogy ennek a könyvnek a megírása egyértelműen ott volt A nagymamám azt üzeni, bocs végén is. Ott volt, amikor pár leheletfinom vonással a „hisztis boszorkányból“ egy sajnálatra méltó, tragikus és megérthető szereplő lett (na meg mondjuk más karakterek mélységes emberi tragédia szülte romlottsága sem ártott a nyanya pozitív összképéhez).

Ettől a svéd író viszont még épp elég nagy fába vágta a fejszéjét, hiszen jó néhány évvel korábban Ove a nulláról indult egyszerre a negatív és a pozitív irány felé, a nagymamát meg egy baromi pozitív piedesztálról ráncigálta kicsit lejjebb. Szóval Britt-Marie-re, meg kiötlőjére nagy feladat várt a harmadik könyvben. És ezt legalább annyira jól oldották meg, mint amennyire nem.

Azt azért ne feledjük (bár ez így, az író harmadik magyarul megjelent könyvénél sem lenne kis teljesítmény), hogy Backman kisujjból rázza ki a szórakoztató irodalom rá oly jellemző kelléktárát. Mert ott van ez a remekül felépített szövegszerkezete (komolyan, néhol már Joseph Heller abszurd ellentétei jutnak eszembe), na meg karakter- és környezetépítésből itt sincs hiány, ráadásul ezúttal külön élmény, ahogy felfedezzük címszereplőnk múltját, és azt, hogy miért is olyan, amilyen volt az előző kötetben (nevezetesen egy „hisztis boszorkány”). Mert nincs ember történet nélkül. És mint eddig mindig, ha Backman-ról volt szó, itt is sokkal inkább egy ember megismerése zajlik, mint egy karakter felépítése. Persze mindezt kontextusban, legyen szó múltról vagy épp jelenről (na jó, jövőről alig-alig). Mert senkit nem az határoz meg, hogy ő milyen szeretne lenni, hanem az, hogy az élete eseményei és környezete milyen reakciókat váltanak ki belőle – ez pedig Britt-Marie-re különösen igaz.

De mi is van a környezetével? Na, az teljesen új. Persze, elvégre Britt (ahogy csak a nővére hívta) lelépett. Viszont nem lehet ám egész nap csak úgy otthon (vagy egy hotelszobában) üldögélni, mert az emberek a végén még azt gondolják róla, hogy valami bűnöző (és ennek a gondolatnak a mentén iszonyatosan sok szituáció terelődik meglepő irányba). Így hát Britt-Marie elindul azon az úton, amin régebben Ove-nak is végig kellett mennie: hogy morgós természete ellenére is ennyire a szívünkbe zárjuk (bár azért itt vannak bőven mellékzöngéi is a sztorinak).

De sajnos ennek a kötetnek a legnagyobb baja épp itt kezdődik: ezt már láttuk valahol. Ezt már Backman egyszer eljátszotta. Ezzel még nem is lenne gond, csak az egészben már nincs ott az a lélek, ami miatt Ove-t annyira megszerettük. Nincs ott az a nagy rejtélyes köd sem a múltban, amit átkutatva Elsa végül rálel az igazságra. Még a többszöri visszaemlékezések és mellékszereplőkön keresztül kapott morzsák sem varázsolják el Britt-Marie-t. Nem arról van szó, hogy a végére is még „hisztis boszorkány”-ként gondolunk rá (sőt, már az első oldalak megszüntetik ennek az érzésnek a legutolsó morzsáit is), csak arról, hogy egy nagyszerűen ábrázolt lelki vívódás két férfi között, rengeteg Faxin és telefonálás – na meg persze takarítás – után sem lehet kimondottan imádni, mint mondjuk Ove-t, és persze annyira csalódottnak sem lenni, mint a nagymama esetében. Valahogy az egész a kettő közé beesik, ezért súlytalannak érzem.

Pedig Britt-Marie küszködése a múlttal és a jelennel (amitől a jövő is csupa kérdőjellé változik) egyszerűen zseniális. Akárhogy is gondolkodom, nem volt az olvasás alatt egyetlen olyan pillanatom sem, amikor biztosan tudtam volna, hogy végül is mi lesz „hősünk“ végső döntése. Mert vártam a tiszta heppiendet, meg persze a begyógyíthatatlan lelki sebekbe való belenyugvást is, de sajnos egyiket sem kaptam meg, és ezúttal – legalábbis számomra – az a lelki feloldódás is elmaradt.

Mondanám, hogy aki még nem olvasott Backmant, az ezzel kezdje (mert ha már kell egyet választani, egyértelműen ez a leggyengébb könyve), csak akkor kimarad néhány jó utalás Elsa kalandjaira, amik megint hozzá tesznek az élményhez (hát igen, a spin-off-ok átka), és talán nem is érti majd meg a Backmant körülvevő rajongást. Viszont az író első két könyve után, ez már nem az igazi (én mindenképpen javasolnék jó pár hónap vagy akár évnyi pihenést is).

Amiért kár, mert Backman tényleg mindent tud a szórakoztató irodalomról, és ez a könyve is bőven megüti a színvonalat, csak épp nem akkorát, amit eddig megszoktunk. Sebaj, statisztikailag belefér, a következő könyvénél meg bőven kárpótolhat minket. És én hiszem, hogy ez így is lesz.