Főkép

Ahogy az ajánlóban is említettem, Calia Read magyarul újonnan megjelenő kötete kapcsán két dolog miatt voltam csalódott. Az egyik ok, hogy az első Fairfax-történetnek a férfi-szemszögét vártam, tekintve, hogy erről szóltak a hírek. A másik pedig, a magyar fordítással kapcsolatosan, a cím: Elborulva. Így ez a kötet már az angolul olvasás előtt is némi deficittel indult nálam, a könyvhét után pedig magyarul is fenntartással vettem a kezembe. Ehhez képest Calia Read és Dudás Éva könnyedén két vállra fektettek. Sorolom is, hogy miért.

 

Az első részt olvasva kíváncsi voltam Pszicho mamira, és szerettem volna róla többet megtudni, de nem gondoltam, hogy kap egy saját könyvet. Pedig mekkora kár lett volna kihagyni Victoria történetének elmesélését!

 

Két Read-kötettel a hátam mögött azt hiszem, mondhatom, hogy ez az írónő olyan, mint egy irodalmi lélek-sorozatgyilkos. A mondanivalójával, a stílusával azonnal bevonz, majd rabul ejt, beeszi magát a bőr alá, a lélekbe, a psziché legmélyére, és a történet olyan mértékben és mélységben dolgozik az emberben, hogy nincs szabadulás. Mintha egyszerre lennék önmagam, a saját életemben, ugyanakkor a Fairfax egyik ápoltja, és az éppen aktuális női főszereplő is. Calia rövid, tömör mondatai, a világos, mély mondanivaló, a lelket szaggató fájdalom és szeretet állandó libikókázása biztosít egy folyamatos katarzist az olvasónak. Emiatt egyrészt letehetetlen a történet, másrészt pedig mégis le kell tenni, ha nem akarunk magunk is kiborulni, szétcsúszni, kiakadni, ordítani. Hihetetlen paradoxon, amibe taszít az írónő. A sok kedvenc szerzőm közül is keveseknek sikerül ennyire magukkal ragadni, hasonló témában, kicsit más értelemben, azt hiszem, eddig ez csak Daniel Keyes-nek sikerült.

 

Maga a történet elsődleges tartalma is kemény, nehéz téma: hogyan zakkan bele egy fiatal, csodálatos nő a gyereke elvesztésébe, a férje halálába úgy és annyira, hogy képzelgései miatt pszichiátriai zárt intézetbe kerül. Victoria sztorijának kapcsán ezúttal mélyebb bepillantást nyerhetünk a Fairfax lakóinak mindennapjaiba, és szembesülhetünk azzal, hogy nem biztos, hogy az ott dolgozók mindegyike ép ésszel és lélekkel képes elviselni az őrületet, ami körülveszi. Ennél nyomatékosabban, világosabban és drasztikusabban nem is lehetne ábrázolni a tényt, hogy az éremnek mindig két oldala van.

 

„Itt nincs levegő.

Őrületet lélegzünk be.

Elmebajt lélegzünk ki.

És az emberek körülöttem? Nekik látszólag megfelel. Senki sem küzd az ápolónők ellen, senki sem próbál megszökni az ablakon keresztül. Úgy tűnik, senki sem bánja, hogy behatárolják a mozgásterünket, minden másodpercben megfigyelnek minket, hogy soha ne állhassunk ki a sorból.”

 

Nem jártam még soha hasonló klinikán, de néhány magyar és külföldi kórház pszichiátriai osztályának látogatható részén már igen. Nyomasztó, vészjósló érzések kavarogtak bennem minden egyes alkalommal, és a vágy, hogy mielőbb kikerülhessek onnan, pedig sosem töltöttem el több időt egy-egy óránál egyik helyen sem. A Fairfaxben amellett, hogy az ápoltak személyes tragédiája átszövi az intézet hangulatát, az első részhez hasonlóan azonnal érződik, hogy valami nagyon nincsen rendben.

 

„A lány sírni kezd. Mélyről jövő, ziháló zokogással, amitől még az én szívem is sajogni kezd. Olyan sírás ez, ami kijut a folyosóra, átcsusszan az ajtók repedésein, és magával viszi a szél. Olyan sírás ez, ami rossz hírét kelti egy pszichiátriai intézetnek.”

 

Ha már irodalmi lélek-sorozatgyilkosnak neveztem Calia Readet, hozzátartozik ehhez a gondolatomhoz az is, hogy a sorozatgyilkosokra jellemző kézjegyként aposztrofálom az írónőnél visszatérő, tipikus motívumokat: sejteti, hogy valami a meglevő pszichikai problémán túl nagyon nincsen rendben, aztán a végén ezt úgy fejti ki, úgy pakolja elénk, mintha egy sok lóerős sportkocsival száguldanánk egy betonfalnak, ahol a fék zsinórját bizony elvágja, és becsapódunk. Többször egymás után. Mert a történetek csattanója soha nem az, nem olyan, mint amilyenre elsőként számítottunk. Read minden egyes esetben túlszárnyalja a legmerészebb olvasói elképzelést is, és képes meglepni, kifacsarni, szétszaggatni.

 

Ez a nő egy „szadista” csoda, nem tudom, és nem is akarom máshogy fogalmazni. A lélek legmélyebb zugába mászik szerintem írás közben ő maga is. Minden olyan olvasót, aki elég bátor ahhoz, hogy ne csak rózsaszín szirupos, „csajos” történeteket olvasson, magával visz a Pokolba. Becsületére válik, hogy a legvégén ki is hoz onnan. A szereplői egy részével együtt. Ennek az írónak van bátorsága megcselekedni, amit kevesen mernek: kockáztat, és kivon kedvelt személyeket is a forgalomból. Nincs nála klasszikus értelemben vett álomvilág. Élet van, a maga gyönyörűségével, fájdalmaival, félelmeivel, kétségeivel, bátorságával és sok egyébbel együtt. Talán pontosan ez a titka, és ez az oka annak, amiért ennyire megszerettem a könyveit.

 

Szót kell ejtenem, és megkövetnem a magyar fordítót, Dudás Évát, akinek a nevét most már egészen biztosan megjegyeztem, és felírtam a kedvenc fordítóim közé. A magyar verziót végigolvasva teljes mértékben megértem, miért ezt a címet adta a regénynek. Victoria nem egyszerűen kiborult. Victoriának elborult az ege, eltűnt a Napja. Elborult az elméje, a hangulata, a szíve, a lelke, mindene. Végig olybá tűnik, hogy nincs számára remény, hogy egy valódi őrült, egy nő, aki nem volt képes feldolgozni az őt ért súlyos veszteségeket, tragédiákat. Valaki, aki nem volt képes elviselni az igazat. Ezt a helyzetet teljesen és tökéletesen kifejezi a magyar cím. Alapvető kérdéseket fogalmaz meg a történet vége felé egy fontos szereplő, amikre Victoriának is választ kell kapnia:

 

„ – Miért kék az ég? Miért van szükségünk oxigénre az élethez? Az őrületbe kergetheted magadat azzal, ha meg akarod kapni az összes választ, ezért elégedj meg ennyivel: meg kellett történnie. A jelek szerint te ezt nem fogod fel. Csak azt vagy hajlandó szajkózni, hogy én vagyok a gonosz. Mindenkinek kell egy gonosz az életében, nem igaz? Valaki, akire ráfoghatják minden problémájukat. Te pedig… - Megcsóválja a fejét, mintha csalódott volna bennem. – Mintha te lennél az áldozat. Élvezettel játszod az áldozat szerepét, mert amíg van valaki, akit hibáztathatsz, soha nem kell magadba nézned, és nem kell látnod, hogy mit tettél. – Várakozás van a szemében, mintha a legvégére tartogatta volna a legjobbat. – Hadd mondjam el nektek az igazat!”

 

Köszönöm a fordítás minőségét, a szöveghűséget és azt a nyilvánvaló szakmai odaadást, ami a magyar változatból egyértelműen látszik, szakmai szemmel is. Alig várom a következő Fairfax-regényt, bárkinek a szemszöge, bármelyik szereplőnek a története lesz is az, egy bizonyos: angolul és magyarul is ott a helye, ahol az előző két Calia Read-regénynek, a polcomon és a szívemben.