Főkép

Fülszöveg:

1066. Három királyné. Egy korona.

Anglia egén viharfelhők gyülekeznek, trónörökös híján pedig egyre bizonytalanabbá válik mind az utódlás, mind az ország sorsa. A sorozatos háborúkban ráadásul odavész a kulcsfontosságú pozícióban lévő Northumbria grófja, a királyi tanács ezért összeül, hogy megválasszák az utódját.
A nyilvános eseményen részt vesz a szépséges és csupán tizennégy éves Edyth Alfgarsdottir is. A lány heves vérmérsékletű apja, Alfgar gróf azonban elveszíti a fejét, meggondolatlansága pedig nem marad büntetlenül: az uralkodó száműzi őt.
A férfi egyedül a híres és rettegett walesi királytól, Griffintől remélhet segítséget, így családjával hozzá menekül. A nálánál jóval idősebb király rögtön szemet vet Edythre, és a lány sem közömbös a férfi iránt, de ha enged a kölcsönös vonzalomnak, nagy árat kell fizetnie a szerelmükért: szeretett Angliáját kell megtagadnia.

Az időközben Wales királynéjává lett fiatal lány nagy hatalmú asszonnyá válik, és a vészterhes időkben, az 1066-os sorsfordító évben neki is választania kell. A választásán azonban nemcsak az övéi, hanem országuk sorsa is múlik...

Joanna Courtney trilógiájának, a Hódítók asszonyainak első kötete igazi csemege a történelmi regények kedvelőinek. Edyth sorsán, megpróbáltatásain keresztül elénk tárul a tizenegyedik századi Anglia, királyok és királynék, grófok és grófnék élete, amely nem kevés izgalomban és érzelemben bővelkedik.

 

Részlet a regényből:

Prológus

 

Valahányszor Edyth lehunyja a szemét, és felidézi azt a bizonyos estét, képtelen eldönteni, hol ér véget a valóság, és hol kezdődik az álom. Mintha valaki elvarázsolta volna őt. Elvégre alig töltötte be a nyolcat, és gyakran érezte úgy, hogy ide-oda csapong a valóság és a különböző mesebeli világok között, mégis volt valami kikezdhetetlen abban az estében – a tengernyi csillag alatt, a tűz fényénél –, valami egészen valóságos, aminek a hatására nemhogy összezavarodott volna, hanem mintha végre először tisztán látna.

Harold aznap úgy nézett ki, mint egy igazi király. Egyszerű, sötétzöld vőlegényi tunikájában is fenségesnek tűnt, ahogy Lady Svana felé közeledett. Arany sem volt sehol, csupán virágok, mint ahogy a püspökök sokasága is hiányzott, mindössze egy derűs, mezítlábas szerzetes állt ott csuhában. A szokásos eljegyzési szerződést sem kötötték meg, elmaradt a hivatalos imádság, mint ahogy a földcsere és a díszes ajándékok is, csak a kézfogóra került sor, mely egy esztendőre és egy napra összekötötte a jegyespárt.

– És utána? – kérdezte Edyth. A házasság örökre szól, ezt mindenki tudta; emiatt zsörtölődött, ezzel tréfálkozott, mégis elfogadta.

– Csak ha akarjuk – felelte Lady Svana. – A mi házasságunk a szívünkben él, nem holmi szerződés tartja össze. Ha nem szeretnénk egymást, felbomlana. – Ezen Edyth nyilván meglepődött, Svana ugyanis felnevetett. – Ne aggódj! – folytatta. – Ez a kötelék a sírig is kitart. A szerelem jobb szereti, ha szabad.

Ezek a szavak úgy csengenek vissza Edyth fülébe, mint valami dallam, ami áthatotta azt a bizonyos estét: „A szerelem jobb szereti, ha szabad.” Az emlékei ezernyi csodálatos árnyalatban ragyognak. A tisztáson felállított, hosszú asztaloknál lakomáztak. Majd amikor alábukott a nap, temérdek lámpást gyújtottak meg és aggattak a fákra, aztán táncra perdültek. A vendégek csak úgy örvénylettek a hatalmas tűz körül, mintha az egy májusfa lenne. A szökellő árnyak körül ujjongva repdestek a szikrák a sötét égbolt felé, mígnem hajnal lett, és véget ért az egész.

Másnap Edyth kábultan járt-kelt. Az apja dohogva borogatta a fejét, és igyekezett elfelejteni, kivé is vált egy rövidke időre – hogy a csillagok alatt a feleségével lejtette a táncot, széles vállán a lányával, miközben a fiai lelkesen keringtek körülötte. Talán őt is elvarázsolták? Még ha úgy is történt, a nappal szertefoszlatta a bűbájt.

– Nevetséges, pogány dolog! – dörmögte. – Mit szólna hozzá a pápa?

Edyth mit sem törődött vele. Sosem fog találkozni a pápával, aki valami távoli, rejtélyes városban él a tengeren túl. Harold gróf azonban jelen volt, és bár igen előkelő helyet foglalt el a királyi tanácsban, ahol a lány számára zavaros folyamatok és viták zajlottak, ő kész volt kiállni a domboldalra, fedetlen fővel, és szerelemből házasságot kötni.

– Ostoba – mondta a lány anyja. – Mégis milyen kapcsolatai vannak? Miféle befolyással bír? Miben lesz az ura hasznára?

Edyth nem felelt. Neki úgy tűnt, mintha Harold valósággal ragyogna a kézfogó után, a felesége oldalán, és ez a ragyogás volt az, ami minden aranynál, földnél vagy címnél jobban vonzotta hozzá az embereket. „A szerelem jobb szereti, ha szabad” – mondta akkor Svana, Edyth pedig megőrizte magában ezt a gondolatot. Féltve óvta ezt a tűzfénynél fogant, rétillatú eszmét, az asszonnyá válás küszöbén pedig maga is hasonló szenvedélyre vágyott.

 

Első rész

 

Első fejezet

 

Westminster, 1055 márciusa

 

Alkonyodott már az örvénylő Temze fölött, Edward király Angliájában pedig lassan nyugovóra tértek a férfiak és az asszonyok. A westminsteri királyi palota nagytermében azonban senki sem vett tudomást az esthajnalcsillag hívásáról, legkevésbé Edyth Alfgarsdottir. Tányércsörömpölés és a kecskelábas asztalok keltette lárma jelezte, hogy a nagyböjti összejövetel hivatalos része immár véget ért, a lány pedig életében először addig maradhatott ébren, amíg ágyba nem mulatta magát a sokaság. Az izgalomtól összeszűkült a gyomra, és miközben egy oszlophoz simulva ujjaival a finom faragás ívét követte, megfigyelhette az eléje táruló királyi udvar minden apró részletét.

A nagyterem meglehetősen régen épült, és legalább olyan roskatag volt, mint a közelében álló apátsági templom, aznap este azonban a hanyatló tavaszi nap elárasztotta fényével a tágas teret, amely valósággal tündökölt. A helyiség két végében lévő ajtókon meg az apró ablaknyílásokon át valósággal betódult a napfény, és a nádfedeles tető résein keresztül is be-beszüremlett. Edyth szeme valósággal káprázott a falakon sorakozó, gazdagon díszített pajzsokon meg-megcsillanó, valamint az ország nemeseinek és asszonyaik ékszerein táncot lejtő fénytől, a lelkébe pedig reménység költözött.

A körülötte állók társalgása csak úgy kavargott, mint a központi tűzből felszálló füst. A korábban kimért főhajtásokat és kézfogásokat immár felváltották az egymásba öltött karok és a közös nevetés. A hölgyek illedelmesen igazgatták a ruhájukat vagy épp a hajdíszüket, hogy előtűnjön egy-egy kacér hajfürt. A férfiak mintás bőrhüvelyükbe dugták a tőrüket, hátrafésülték a hajukat, harcban edzett kezükkel pedig megpödörték a bajszukat. Edyth szívesen csatlakozott volna valamelyik társasághoz, azok azonban állandóan mozogtak, mint az egerek a csűrben, ő pedig egyikhez sem mert odalépni.

Félszegen tekingetett a terem oldala mentén felsorakoztatott padokon ücsörgő, arcukat a nyitott ajtókon beáradó fényesség felé fordító idősek és betegek irányába, akik már képtelenek voltak huzamosabb ideig ácsorogni köszvényes, kificamodott vagy épp kardtól megsebzett lábuk miatt. A nap kitartóan tündökölt az épület tövében hullámzó folyó fölött, tudták azonban, hogy nemsokára a sötét habokba fog bukni, és akkor a rokkantak és a gyermekek is visszavonulnak. A falikárpitokkal díszített teremben azonban meggyújtják majd a gyertyákat, nehogy véget érjen az est, amelynek Edyth is a részese kívánt lenni.

Nagy levegőt vett – füstölt hús és fűszeres mézsör illata lengte be a termet –, és megindult a központi tűz felé. Ami a szarvasból megmaradt, lejjebb rakták, hogy ropogósra süljön, az emberek pedig kellő távolságot tartottak a sercegő hústól. A füstös derengésben Edyth megpillantotta az egyik ismerősét, aki széles mozdulatokkal integetett felé. Ösztönösen is megindult a kis csoport irányába, hirtelen azonban megtorpant, és úgy tett, mintha a szemébe ment volna egy kis pernye. Semmi kedve nem volt az üres fecsegéshez. Már évek óta vágyott arra, hogy részese lehessen a késő esti udvari életnek, most azonban, hogy itt volt, idegesnek és nyugtalannak érezte magát, és egyáltalán nem kívánt csatlakozni a csevegőkhöz. Talán rá is átragadt az apja hangulata – a másnap reggel esedékes gyűlés miatt a férfi egész nap olyan feszültnek tűnt, mint egy sipkájától megszabadított sólyom –, bár lehet, hogy magától volt zaklatott.

– Szabad egy táncra?

Edyth összerezzent, és a férfira meredt, aki mélyen meghajolva állt előtte. Kék ruhájának ékkövekkel kirakott szegélye csak úgy szikrázott. Miután felegyenesedett, fenséges mozdulattal a lány felé nyújtotta a kezét. Borostyánszínű szemének izzásától a királyi udvar nagyterme szinte homályba borult.

– Uraságoddal? – hebegte Edyth.

A férfi gúnyosan körbehordozta tekintetét a mulatozókon, majd visszanézett a lányra.

– Nem szokásom gyönyörű hölgyeket arra kérni, hogy más férfiakkal táncoljanak.

Edyth elpirult, és szégyenkezve lesütötte a szemét. Lord Tostig, Hereford ura, a Dél-Angliában szinte teljhatalmat gyakorló Godwinson család sarja állt előtte, akit a lány apja, Alfgar gróf szívből gyűlölt. Az ő szemében már a puszta érintkezés is árulással ért fel. A lány elbizonytalanodott.

– Nem óhajt táncolni? – Torr kissé visszahúzta a kezét, mire Edyth ösztönösen is utánanyúlt. – Vagy mégis? Nagyszerű! Tudja, egyáltalán nem táncolok rosszul. Bízhat bennem, hogy nem lépek a lábára.

– Nem a lábam miatt aggódom – felelte, mire a férfi felnevetett.

– Ne higgyen el ám mindent, amit az udvarban hall, Lady Edyth!

A lány ismét elpirult, és végignézett a gyékénnyel felszórt padlón. Lord Tostigot mindenki Torrként, azaz Toronyként ismerte. A név általában harsány nevetgélést váltott ki a hölgyek körében. Köztudomású volt, hogy ugyanolyan hatékonyan szokta becserkészni a legszebb udvarhölgyeket, mint vadászatok alkalmával a vadkant. Vajon most is épp ezzel próbálkozott?

– Még ha csak a felét hinném is el – szólalt meg végül Edyth, miután összeszedte magát –, akkor is jó okom lenne óvatosnak lenni, nemde?

A férfi ismét felnevetett.

– Az lehet, Lady Edyth, csakhogy az emberek gyakran túlbecsülik az elővigyázatosságot. Nos, mit mond?

Gyűrűkkel gazdagon díszített kezével szorosan fogta a lányét, miközben keresztülvezette a tűz körül álldogáló vendégek sokaságán a terem túlsó vége felé. Mialatt az emelvényükön már hangoltak a muzsikusok, a szolgák pedig felsöpörték a padlót, a fiatal férfiak társat kerestek maguknak.

Edyth nemcsak hallotta, hanem testében érezte a kacérkodó hangulatot, körültekintve pedig látta a barátait, ahogy egymást böködik, és feléje mutogatnak. Nagyot nyelt, majd amennyire csak tudta, kihúzta magát, hogy érzékeltesse a többiekkel, neki is joga van csatlakozni a táncolókhoz. Szűkre szabott, rozsdabarna ruhája, amely szépen kiemelte egyre domborodó idomait, széles ujja pedig felfedte kecses karját, legalább olyan mutatós volt, mint bármelyik másik nőé, mégis bizonytalanul érezte magát az udvarban járatos asszonyok körében. Lord Torr azonban látszólag egyáltalán nem tartotta különösnek a választását, és határozott léptekkel, egyenesen a középső sorba vezette a lányt.

– Bízzon bennem! – súgta oda Edythnek, ajkával megérintve a lány fülét.

Edyth nagyot nyelt. A férfi a legkevésbé sem ébresztett bizalmat másokban, bár a lány azt nem tudta volna megmondani, miért. Nehezen látta át a felnőttek bosszantóan rejtélyes kapcsolatait. Megpróbált beszélni a bátyjával, Brodie-val, miközben az apjuk mézsörös hordóját csapolta. A testvére fülig elpirult, és azt felelte, a nászéjszakáján majd megtudja az igazságot. Edyth azonban még csak tizennégy éves – az esküvője legkorábban három-négy év múlva lesz esedékes –, ámde kíváncsi természet volt.

Nem merte megkérdezni az anyját, a fölényeskedő Lady Meghant, aki úgyis csak azt felelte volna – mint korábban oly sokszor –, hogy Edyth nem elég szemrevaló, a többi lány pedig csacskaságokat és féligazságokat beszél. Ösztönösen is sejtette, hogy Lord Torr minden kérdésére megadná a választ, ha akarná, hirtelen mégis megrettent ettől a lehetőségtől. Ismét megpróbált elhúzódni, a zenészek azonban rákezdtek, a táncosok pedig megindultak. A tizenhat pár a legelső kettőst, Torr lendületes öccsét, Lord Gartht és a nővérüket, Aldyth királynét követte. Edyth eleinte kénytelen volt a többiekre figyelni, hamar kiderült azonban, hogy Lord Torr tánctudása igazolja magabiztos fellépését, és a lány gyorsan elsajátította a lépéseket.

– Nos, Lady Edyth – kezdte a férfi, miközben határozott mozdulatokkal vezette a lányt –, készen áll a holnap reggelre?

Edyth szíve nagyot dobbant. A királyi tanács másnap esedékes ülésén tervezték megválasztani Northumbria grófját, az apja pedig, a sokak által lesajnált Kelet-Anglia jelenlegi grófja arra számított, hogy őt fogják kinevezni. A várakozás azonban meglehetősen ingerültté és indulatossá tette, így az iménti felettébb szerencsétlen párválasztása miatt Edyth nyugtalanul tekintett körbe a teremben. A sűrű forgatag egyelőre megóvta őt, de azt senki sem tudhatta, meddig. Torr szorosan magához vonta.

– Egyedül Isten tudja, mit hoz majd a holnap, uram – felelte zihálva a lány.

A férfi halkan kuncogott.

– Okos lány maga, Lady Edyth. Alfgar gróf jól kitanította.

– Az apám jóindulatú ember.

– De vajon bölcs is?

– Na de uram?!

Torr ismét csak kuncogott.

– Erre nem kell válaszolnia. Én sem akarnám, hogy a fiaim rólam vagy a feleségemről mondjanak véleményt. – Kedélyesen viselkedett, mint aki semmi kivetnivalót nem talál abban, hogy a csinos és méltóságteljes feleségéről, Lady Judithról beszélget, miközben ujjaival a lányt cirógatja. – Gondolnunk kell az előmenetelünkre. Én például mindig csak a jó modorú bátyám után kullogok.

– Harold grófra gondol?

Edyth összevonta a szemöldökét. A férfi mesébe illő esküvője óta igencsak megkedvelte a nyájas és megnyerő Haroldot, Wessex grófját. Látta már korábban az udvari koronaviselések alkalmával, és feltűnt neki, mennyire nagyra tartja őt és felnéz rá a többi férfi. A nőket is hasonló módon vonzotta maga köré, és bár mindig udvariasan viselkedett velük, Edyth egyszer sem tapasztalta, hogy tetszelegni akarna, mint ahogy minden bizonnyal Torr tette most. Többévnyi házasság után is Harold gróf kizárólag kecses, tündéri megjelenésű feleségének tartogatta a kegyeit, Edyth pedig örült, amikor együtt látta őket, valahányszor Lady Svana csatlakozott az urához.

A kedves arcú asszony gyakran rámosolygott, sőt nemegyszer integetett is neki, ő maga azonban a Godwinsonok miatt zsörtölődő apjára gondolva egyszer sem mert odalépni hozzá, és inkább távolról figyelte kettejüket. Annak ellenére, hogy még Alfgar gróf is elismerte egyszer, hogy Harold volt „a legderekabb Godwinson”. Torr nyilván félreismerte a fivérét. A férfi tekintete azonban elhomályosult, a lépte pedig lelassult, mire a lány – felidézve magában, mennyit szenvedett leereszkedő modorú bátyja miatt – hirtelen megsajnálta.

– Még az is lehet, hogy holnap megkapja Kelet-Angliát – jegyezte meg, amikor rövid szünetet tartottak a táncban. A férfi újfent megelevenedő tekintete láttán a lány megkönnyebbült.

– Valóban így gondolja? – Edyth határozottan bólintott, mire Torr szája ravasz mosolyra húzódott. – De hiszen az nem az apja uradalma? Netán máshová készül?

Edyth gyomra összerándult: a férfi tőrbe csalta.

– Nem! Úgy értem, senki sem tudhatja. Talán úgy alakul, ha Isten is úgy akarja…

Zavartan pislogva nézett körbe a zsúfolt teremben. Méghogy okos?! Hirtelen megpillantotta az apját. Szerencsére neki háttal állt, és látszólag elmélyült beszélgetést folytatott egy maroknyi férfival a tűz körül. A lány arca valósággal izzott, mintha ő állna a lángokhoz közel. Abban bízott, hogy az apja nem néz oda, amíg távolabb nem kerülnek. Lord Torr ekkor megperdítette.

– Ne aggódjon, Edyth! Ez a beszélgetés köztünk marad. Milyen kár, nemde, hogy Ward gróf fia, Osbeorn elesett, és nem örökölhette az uradalmat?

– Valóban – felelte a lány. Hálás volt, hogy Torr témát váltott. A legendás északi harcosról, Wardról, Northumbria grófjáról volt szó; az ő sajnálatos halála miatt kellett összehívni a tanácsot, hogy megválasszák az utódát. – Szörnyű lehetett a skótok keze által elveszni.

– Rettenetes, de szükséges.

– Ezt hogy érti, uram?

– Edward király feltett szándéka, hogy Malcolm herceg visszaszerezze a trónt az áruló Macbethtől, és mivel Ward gróf támogatta őt a száműzetésben, Osbeornnal együtt harcra készültek. Mégiscsak jó, hogy Lord Malcolm az angoloknál nevelkedett, nem gondolja? Tudja, egy szövetséges a határ túloldalán jó szolgálatot tesz majd országunknak és Northumbria grófjának, bárki legyen is az. – A férfi eltolta magától a lányt, a kezét azonban nem engedte el, és alighogy kilépett a sorból, máris visszahúzta. – Jól ismerem Lord Malcolmot. Ifjúkoromban ő viselte a gondomat, így aztán jó néhány évet töltöttem vele. Értelmes fiatalember, aki kész tárgyalni, persze a megfelelő emberekkel.

Edyth úgy érezte, a férfi szavai mérges kígyóként tekeregnek körülötte, amelyek elől nem tud kitérni. Már megbánta, hogy elkerülte a barátait. A tánc egyre csak gyorsult, és miközben Torr gyakorlott mozdulatokkal forgatta, a falak mentén sorakozó fáklyák fénye egybefolyt, és szédítően megsokszorozódott a körös-körül függő, szikrázó pajzsokon.

– Szívesen bemutatom neki, ha akarja – duruzsolta a férfi. – Malcolm igazán jóképű és erős férfi, ráadásul feleséget keres magának.

– Köszönöm, de azt hiszem, megbízhatok apámban, hogy alkalmas férjet találjon nekem.

– Természetesen, ugyanakkor ön felettébb értékes Angliának, Lady Edyth. Vajon az apja ugyanolyan jól ismeri Malcolmot, mint én? Tudja, jó úton halad afelé, hogy visszaszerezze a trónját, nagyon is jó úton. Akár Skócia királynéja is lehetne, Lady Edyth. Lefogadom, nem tiltakozna. Még hálás is lenne érte, nemde?

Lord Torr lejjebb engedte a kezét, és orvul a lány csípőjéről a fenekére csúsztatta a tenyerét. Edyth beleborzongott a férfi érintésébe, ám azonnal el is szégyellte magát.

– Inkább lennék Anglia királynéja – vágott vissza, és elhúzódott.

– Valóban? Azt hiszem, erről lekésett.

– Nem úgy értettem…

– A feleségem unokahúga megelőzte.

Edyth kővé dermedt.

– Lady Matilda? De hiszen ő Vilmosnak, Normandia hercegének a felesége, nemde?

– Így igaz. Annak a Vilmosnak, akinek odaígérték Anglia trónját.

– Badarság!

Edith a döbbenettől szinte szóhoz sem jutott. Az ajkát harapdálta, miközben Torr felnevetett, majd még közelebb hajolt. A lány a nyakszirtjén érezte a férfi leheletét.

– Pedig igaz, Lady Edyth. Itt járt Angliában, és megígérték neki. Négy évvel ezelőtt járt itt, 1051-ben, karácsonykor. Hát nem emlékszik?

Edyth nyugtalanul topogott, miközben a többi táncos körülötte kerengett. Akkor még fiatal volt, alig tízéves, mégis emlékezett rá. Különös karácsony köszöntött rájuk, barátságtalan és kimért, miután a finnyás normannok miatt az angolszászoknak le kellett mondaniuk a szokásos önfeledt ünneplésről. De csak nem tett senki ilyen ígéretet? Nem volt semmiféle ünnepség.

– Ezek szerint mégis emlékszik rá – folytatta Torr, látva Edyth arckifejezését. – Én viszont nem, mivel nem voltam ott. Mint ahogy a családomból senki sem, hiszen száműzetésben voltunk. – Megcsóválta a fejét. – Néhány elkeseredett ember miatt. – Az ujjával megérintette a lány arcát, mire az elvörösödött. – Tudja, borzalmas száműzetésbe kényszerülni, Lady Edyth, távol mindattól, amit ismer és szeret. Nem csoda, hogy Malcolm harcra kelt a hazájáért.

Edyth csak pislogott. Úgy érezte, mintha az egész beszélgetésük vipera módjára fojtogatná.

– Senkit sem érdekel Vilmos herceg – sikerült mondania, miközben Torr ismét magával ragadta. – Bármi is hangzott el akkor, az már a múlté. Senki sem tekinti őt Edward király örökösének.

Torr lassú, megvető mosolya láttán Edyth gyomra görcsbe rándult.

– Vilmos herceg annak tekinti magát. Mondja meg őszintén, mégis ki más lenne alkalmas a trónra? Netán Keménykezű Harald, a vikingek királya? Cerdic{1} dicső véréből nincs egyetlen leszármazott sem. A királynak se gyermeke, se unokaöccse, csak valami távoli rokon a messzi magyaroknál.{2} Ha Edward meghal, az ország szabaddá válik!

Edyth eltaszította magát a férfitól, és a tánctér szélén összesöpört gyékénykupacok felé hátrált.

– Nem volna szabad így beszélnie, uram! Nem helyes. A király nem fog meghalni, de ha ez egyszer mégis bekövetkezik, nem lesz egy normann herceg az utóda. Ezt senki sem hagyná.

– Persze hogy nem. – A férfi olyan szorosan követte, hogy Edyth kénytelen volt a falhoz simulni, a fejét pedig beütötte egy pajzsba. Felemelte a kezét, hogy egyszerre enyhítsen a fájdalmán, és távol tartsa Lord Torrt, aki azonban nemigen tűrte, hogy visszautasítsák. – Nyugodjon meg, kedvesem! – mondta lágyan. – Azt akarja, hogy meghallja az apja? – Mutatóujját finoman a lány szájára tette. – Ne aggodalmaskodjon! Hagyjuk ezeket a dolgokat, és foglalkozzunk inkább az… élvezetekkel!

Az ujjával váratlanul megérintette Edyth nyelvét, mire a lány úgy érezte, mintha gyújtóssal találkozott volna a lelke legmélyén szunnyadó gerjedelem. Nem tudta ezt mire vélni, ráadásul a férfi közelsége megakadályozta, hogy tisztán gondolkozzon. A fal tövében sokkal sötétebb volt, mint a terem közepén, a körülöttük kavargó táncosok pedig valósággal körülzárták őket. Már-már úgy tűnt, mintha egyedül lennének.

– Úgy hallottam, az élvezet mulandó dolog – sikerült felelnie végül elcsukló hangon.

A férfi az egyik kezével a lány feje mellett a falnak támaszkodott, és előretolta a csípőjét.

– Lehet, hogy igaza van, Lady Edyth. Biztos jobb igaz szerelmet találni. – Ahogy tette azt Harold gróf és Lady Svana?

– Igen, mint Harold és a kis asszonykája, bár a fivérem mindig is állhatatos volt. Számára természetes a hűség, a felelősség, a kötelességtudat meg az összes hasonlóan unalmas tulajdonság.

Edyth nem tudta megállni, hogy el ne nevesse magát.

– Nem volna szabad ilyet mondania, elvégre nemes.

– Egyelőre. – Torr a lány válla fölött a zsúfolt terem felé sandított, majd azon nyomban ismét rászegezte a tekintetét. – Már megint ilyenekről beszél, teljesen feleslegesen. Mi értelme az életnek élvezetek nélkül, Edyth Alfgarsdottir?

A férfi borostyánszínű tekintete találkozott a lányéval, Edyth pedig úgy érezte, mintha magához vonzaná. Forgott vele a világ. Szédült, mintha még mindig táncolna, és nem látott semmit, mintha elnyelte volna a vaksötét éjszaka. Ekkor azonban halk dörmögés ütötte meg a fülét, és rémület fogta el, amikor rájött, hogy az apja hangját hallja igen közelről. Edyth határozott mozdulattal ellépett a férfitól.

– Bocsásson meg, uram, hogy az idejét raboltam – mondta meghajolva. – A felesége bizonyára már hiányolja, az apám pedig engem keres.

Lord Torr egy pillanatra dühösnek tűnt, Edyth gyomra pedig összerándult. A férfi ekkor elnevette magát.

– Kötelességtudó lány maga, Lady Edyth. Ez jól is van így. Az apjának szüksége lesz holnap a támogatására.

– Ezt hogy érti? – kérdezte. Alfgar a táncosokat félretolva egyre közeledett feléjük. – Ezt hogy érti, uram?

Torr azonban meghajolt, a lányra kacsintott, és már el is tűnt, magára hagyva Edythet épp akkor, amikor az apja egy feldühödött viking harcos lendületével megjelent. Megragadta a lánya karját, és maga elé penderítette őt.

– Mégis mit művelsz?

– Épp táncoltam, apám – dadogta Edyth, miközben megpróbált kiszabadulni a férfi szorításából.

– Méghogy táncoltál?! Inkább azt mondanám, úgy illegetted magad, mint valami csitri… ráadásul vele.

Alfgar arca vörösen izzott, a mozdulatot pedig, mellyel a hajába túrt, Edyth túlságosan jól ismerte – tudta, hogy az apja igencsak feldúlt.

– Lord Torr nagyon udvariasan viselkedett velem – mondta izgatottan.

Alfgar a gyékényre köpött.

– Egyáltalán nem lep meg, és tudom is, miért.

Edyth már épp tiltakozott volna, aztán mégis meggondolta magát.

– Miért, jó apám? – kérdezte inkább elkerekedett szemmel.

– Hogy miért? – Alfgar döbbenten nézett a lányára, és ha lehet, még jobban elvörösödött. A hangja azonban higgadt maradt. – Ne érdekeljen az téged! Csak tartsd távol magad tőle! Nos, mit mondott neked Northumbriáról?

– Northumbriáról? – dadogta. – Nem sokat.

– Nem sokat? Ez mégis mit jelent? Nyilván mondott valamit. Ki vele!

Edyth szemébe könny szökött. A gyönyörű, borostyánnal rakott melltűk valósággal nyomták a vállát, a szemét pedig csípte a füst és az apja átható, mézsörtől bűzös lehelete. Megpróbált értelmes választ adni, de alig derengett neki valami – csupán az örökségről és a száműzetésről szóló gondolatok kavarogtak a fejében.

– Csak annyit mondott, hogy támogassalak holnap reggel.

– Hogy támogass? Mégis mit jelentsen ez? Mire célozgat?

– Őszintén, nem tudom, apám.

Ekkor már nem bírta visszatartani a könnyeit. Dühödten letörölt egy könnycseppet, de már ez is elég volt. Az apja elengedte a karját.

– Ugyan, Edie, ne sírj! Sajnálom. Még fiatal vagy, még kislány. Épp ezért nem volna szabad annak az otromba Torrnak…

– Jó apám, én nem… – A férfi a fejét forgatva kereste a lány anyját. Edyth tudta, hogy ágyba akarja küldeni, mint holmi kisbabát, és ő ezt nem engedhette. Lenyelte a könnyeit, kihúzta magát, és az apja szemébe nézett. – Azt hiszem, jobb lesz szemmel tartanunk Torrt, apám. Szívesen segítek.

Alfgar elnézően csóválta a fejét, majd a lányra pillantott. Ismét rá figyelt.

– Fogalmad sincs, mibe ártanád magad, gyermekem.

A kijelentés ugyan igaz volt, de a figyelmeztetéssel az apja már kissé elkésett.

– Miattam ne aggódj, apám! Érted bármit hajlandó vagyok kibírni.

Edyth az apjára mosolygott, a férfi pedig elnevette magát, és a karjába zárta. A lányt gyapjú, mézsör és izzadság átható szaga lengte körül.

– Táncolhatok veled egyet, jó apám? – kérdezte kedvesen.

– Ugyan! – Alfgar meghátrált, mint azt Edyth előre sejtette. – Nem, az apád már túl öreg az ilyesmihez, Edyth. Keress magadnak valaki fiatalabbat, de nehogy, ismétlem, nehogy egy Godwinsont!

– Igenis, apám.

A lány meghajolt, és fürgén távozott. Az est hátralévő része az övé volt – később is ráér a holnap baján rágódni.