Robert Harris: Tiszt és kém – Dreyfus-ügy – kémkedés és összeesküvés

Létezik néhány olyan típusú regény, amit bár nagyon szeretek, mégis ritkán olvasok – az egyik ilyen a történelmi kalandregény. Sok hasonló könyvet találtam ugyanis korábban unalmasnak, hiszen gyakran nagyon aprólékosak, elvesznek a részletekben, így magának a történetnek alig marad hely, és persze az is igaz, számos kalandregény kiszámítható: mikor már az ötvenedik oldalon tudom, mi lesz a regény nagy fordulata, hiszen a vége megjósolható, nem találok benne semmi szórakoztatót. Ezzel szemben Robert Harris könyvét a tartalom ismerete nélkül választottam, mégpedig azért, mert a Dreyfus-ügy visszahozott egy régi emléket, egy dokumentumfilmet, amit tizennyolc évesen láttam, és annyira érdekesnek találtam, hogy most, huszonegy évvel később is emlékeztem rá.

Amikor Alfred Dreyfust hazaárulás vádjával elítélik, olyannyira nem kételkedik senki a bűnösségében, hogy szinte túl enyhe büntetésnek tűnik, amiért csupán megfosztják a rangjától, és az Ördög-szigetre száműzik. A családján kívül alig akad bárki is, aki felemeli a hangját a több mint gyanús per láttán. Georges Picquart katonatiszt azonban élénk figyelemmel kíséri az ügyet, hiszen a vádlott tanítványa volt. Hűségesen jelent a feljebbvalóinak, s mivel jó katona, hamarosan előléptetik és kinevezik a kémelhárítás vezetőjévé. Az egyenruhába vetett hite azonban nem bírja ki a kétkedés próbáját. Egyre több jel mutat arra, hogy Dreyfus ártatlan volt, minden csak koholmány. A tét hatalmas, és az alezredesi rangja sem védi meg attól, ami ezután következik...

Azt szokták mondani, hogy a második legősibb szakma a kémkedés – az elsőről inkább ne beszéljünk –, ebben pedig lehet valami. Döbbenet, hogy bár rengeteg szakmai technikát elsöpörtek a huszadik század vívmányai, de akadnak olyan dolgok, amik azóta sem változtak. Az információ például mindig is hatalom volt, amit minden nemzet igyekezett birtokolni. Ez az előny sok életet, időt és pénzt takaríthat meg, de persze felhasználható más célokra is. Ebben a világban semmi sem véletlen, és semmiképpen sem ártatlan. Ezért talán fura, de az alezredes mozgatórugója végig az igazság utáni vágy. Ahogy haladnak az események, egyre több morális problémával kell szembenéznie, és elkerülhetetlen az is, hogy előbb vagy utóbb önvizsgálatot tartson. Meg kell küzdenie önmagával, a félelmeivel, viszont furcsa mód ehhez nem feltétlen kell legyőznie azokat, legfeljebb csak a mundérba fektetett bizalmát.

Nem kimondottan jó ember, a rossztól is messze van, egyszerűen csak olyan morális elvek szerint él, ami egy katonának, valakinek, aki a haza védelmére szentelte az életét, kötelessége. Nem mentes a fajgyűlölettől, sokáig nem kételkedik Dreyfus bűnösségében, mégsem képes elengedni, bármit is mondanak neki, akárhány akadályba is ütközik. A személyes sérelmei pedig csak még eltökéltebbé teszik. A regény jól mutatja a növekvő hisztériát, ami olyan méreteket öltött, amit a kormány már nem tudott uralni, mígnem az ország megítélésén nemzetközileg is hatalmas csorba esett.

És mindezek után senkit nem lepek meg azzal, hogy a regény egyik legmegdöbbentőbb eleme a mesélő, Picquart maga. Mintha egy naplót olvasnék – ezt támogatja a nyelvezet, az igeidők és a mesélő száma/személye –, hű képet ad a férfi mindennapjairól, a gondolatairól, és ami a legfontosabb, a kornak megfelelő gyűlölethullámról. Az antiszemitizmus Európa mindennapjaihoz tartozott – jóllehet akadtak országok, ahol alig hallhatóan, máshol hangosan –, fel-felcsapott, mindenhol jelen volt. Igaz, hogy a történelmet a győztesek írják, Hitlert minden tettével együtt elítéljük, viszont a francia per után néhány évtizeddel, az aktuális hullámokat meglovagolva egész ideológiát épített a zsidóság ellen, és akkor sokan, sok országban, lelkesen megtapsolták. Tehát a per, amit az évszázad kémbotrányának hívtak, és még sokáig vert fel különböző visszhangokat, koránt sem hihetetlen.

Természetesen, mivel magát az alaptörténetet ismertem, a könyv végkifejlete egyáltalán nem lepett meg. Nem is számítottam rá, arra voltam ugyanis kíváncsi, hogy Robert Harris hogyan tálal egy ismert történelmi eseményt, miként szövi át a valóságot a fikcióval, észrevehető-e az a pont, amikor a kettő egyé válik, és úgy egyébként, milyen érzéseket vált ki belőlem. Ezzel kapcsolatban pedig örömmel jelenthetem, felülmúlt minden várakozást! Érdekes, izgalmas és fordulatos, néhol teljesen lassúdad, máskor hihetetlen tempóval pörög. A korleírás, a szereplők ábrázolása, a csavarok újra és újra elképesztettek. Nem ér véget egy történetet lezáró, szükséges ponttal, bemutatja hőseink utóéletét is, ami talán nem feltétlen olyan, mint amire számítunk, de csak így kerek és egész.

A fordítás szerintem kitűnő munka, nem olvastam ugyan az eredetit, de az ember érzi olvasás közben, hogy suhannak a mondatok, repkednek az oldalak. Nem lóg ki semmi. A történet nem nélkülözi az erkölcsi tanulságot sem, de aki azt hiszi, hogy ez a „De csúnya dolog az antiszemitizmus!” lesz, határozottan csalódni fog. Nem ez a regény lényege, még akkor sem, ha Dreyfust soha sem ítélték volna el, ha katolikus családban látja meg a napvilágot. Ennek ellenére, vagy éppen pont ezért, minden ízében igazi, hamisítatlan kém- és kalandregény, a téma szerelmeseinek kötelező darab.

Részlet a regényből