Főkép

A szokások embere vagyok, és mint ilyen, akad néhány film, sorozat, könyv és vers a tarsolyomban, amiket újra és újra előveszek. És még akkor is, ha kívülről fújom az összeset, nos, még akkor is képes vagyok elveszni benne újra és újra. Az egyik ilyen darab, és most kapaszkodjon meg mindenki, mert szerintem sokkolót fogok mondani, de az egyik mindenkori kedvencem Columbo.

 

Láttam már legalább ötvenszer, valamikor gyerekként fertőződtem meg vele, nem sokkal azután, hogy az összes, otthon megtalálható Agatha Christie-vel végeztem, és komolyan mondom, minden vágyam az volt, egyszer majd olyan legyek, mint az a kis üvegszemű olasz nyomozó. Aki mindenkit megvezet a szerénységével, lenézik, lekezelik és mégis ő az, aki gyilkost kiálthat a végén. Szerény, eltökélt és imádja a munkáját. Igazi kispolgár, aki nagyságban a legtöbbek felé emelkedik. Hát, lenne mit tanulnom tőle manapság is, bár attól tartok, már elkéstem. Mindenesetre Szabó Gyula hangja egész életemben megborzongat majd. És akkor még szóba sem került az, ahogyan verset mondott, vagy ahogyan mesélt. Állandóság és kapocs az életemben, ami kilencéves koromtól elkísért. Ahogy teszi ezt József Attila Gyermekké tettél című verse, és nem különben az Ódája is, aminek a mellékdala arról tanúskodik alighanem örökre, hogy mélyen és legbelül, de igenis romantikus vagyok. 

 

Petri Mór (1863-1945) költő, tanár. Református vallású, nemesi családba született, öt nővére után és egyedüli fiúként (édesanyja kérésére mindet ő adta férjhez – talán ezért nem is nősült meg soha). Többek között természettudományi, magyar, latin, nyelvészeti, irodalomtörténeti, ugor összehasonlító nyelvészeti és esztétikai előadásokat is hallgatott. Tanárként leghíresebb tanítványa Ady Endre volt. 1929 és 1934 között a Petőfi-ház igazgatója volt, és a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzik sok, máig kiadatlan versét, annak ellenére, hogy 1879-től rendszeresen publikált.

 

Bizonyára mindenki ismeri, ha nem, akkor ismerni vágyik azt az érzést, amikor egyszerűen csak tökéletes minden. Ha csak egy rövid pillanatra is, egyensúlyba kerül a világ önmagával, boldog elégedettséggel szemlélünk mindent magunk körül, és azt gondoljuk, ha most megállíthatnánk az időt, a végső ítéletig sem unnánk rá. A szívünk olyan könnyed, annyira súlytalan, hogy hirtelen nem számít más, csak az a pillanat. Persze, ha befagyunk a pillanatba, mindenki más, aki nem így tett, soha többé nem emlékszik majd ránk, de most őszintén, nem érné meg még így is?

 

Petri Mór: Elfelejtve

 

Itten szeretnék én maradni
Ez ismerős fák árnyiban,
Az emberektől elfelejtve,
Elrejtve itt magánosan.

 

A szűz természet tanitásit
Gyermek-kedélylyel hallani,
Nem kérve hírt – a madarakkal
Csak úgy titokban dallani.

 

Mentnek lenni bántó kezekből,
Ártatlan hímpor a szivem.
Csalárd szivek lehelletéből
Nem jutna hozzá semmi sem.

 

Mint lágy mohák, hogy beborítják
A síri bús kereszteket:
A lemondás halvány virági
Befolynák lassan szivemet.

 

És megbékülve a világgal,
A világon mindenkivel:
Panasz, vád nélkül – így szeretnék
Levélhullásba tűnni el…