Főkép

Örömmel tapasztaltam, hogy néhány évnyi szünet után újra jelennek meg magyarul Ian McEwan regények, mégpedig a Scolar kiadó jóvoltából. Legújabb kötetük a 2014-es, A gyermektörvény, ami ezúttal egy sikeres és elismert szigetországi bírónő életének néhány hónapjába nyújt érdekes betekintést.

 

Fiona Maye 59 éves, sikeres, férjezett nő, akinek az életét kitölti a munkája, amit a lehető legtökéletesebben igyekszik végezni, mindenki legnagyobb megelégedésére. Azonban egy nap a férje, Jack, majd harmincévnyi házasság után közli vele, hogy az öregkor küszöbén még egyszer utoljára igazán élvezni akarja az életet, és viszonyt kíván kezdeni egy fiatal kolléganőjével, viszont válni nem akar. Ez a nem várt bejelentés pedig arra készteti hősnőnket, hogy – hiába a rengeteg munka, a sok zavaros és bonyolult ügy, amit neki kell megoldania – végiggondolja azt, miért, hogyan jutottak el idáig. Jack távozása előhozza a felszín alatt mindvégig meglévő hiányt, ürességet, amivel eddig nem kellett szembenéznie.

 

McEwantől nem meglepő módon az események szépen, lassan csordogálnak, a cselekmény rettentő gondosan van felépítve, és mindössze csak pár igazán szűkre szabott jelenetet kapunk. Megismerjük Fiona sokszor nem mindennapi ügyeit, amelyek végén mindig képes teljes mértékben elfogadható, racionális döntéseket hozni (ne tévesszen meg senkit ezen ügyek aprólékos leírása, ezek korántsem felesleges töltelékek, fontosak megismernünk őket a cselekmény további menete miatt), ám felmerül a kérdés: elég-e az élethez a puszta racionalitás? McEwan a maga aprólékos, visszafogott módján azt mutatja be ezen a szűk 200 oldalon, hogy egyetlen ember sem magányos sziget, és mindenki számít. Ez utóbbi jelen esetben nem egy John Donne idézet, hanem a Gyermektörvény része, mely kimondja, hogy minden esetben úgy kell dönteni, ahogy az adott gyermek érdekei kívánják, és ahogy az neki a legjobb. A gyakran Nobel-díj esélyesnek tartott szerző apró lépésenként kiterjeszti ezt a megállapítást szép lassan az egész emberiségre anélkül, hogy akár csak egy pillanatra is didaktikussá válna.

 

Miközben recseg-ropog, és az összeomlás szélén imbolyog Fiona addigi észérvekre alapozott élete, egy újabb, kényes kérdéseket felvető perben kell ítéletet hirdetnie. Egy 17 éves, Jehova Tanúi hívő fiú életéről kell döntenie, aki vallásának szigorú előírásai miatt, szülei támogatásával vissza akarja utasítani a kezelést, amely elhatározás minden bizonnyal végzetes rá nézve. Az öregedő bírónő és a döntése, valamint a kiskora óta belénevelt szigorú vallási dogmák ellenére meglepően életigenlő fiú csak néhány percet töltenek el egymással, ami azonban mindkettejük számára meghatározó lesz, mert a nem meglepő módon, észérvekre alapozott ítélet után, még nem várt folytatás következik...

 

McEwan szokás szerint igen komoly morális kérdéseket boncolgat. Mi a helyes: betartani a társadalmi szabályokat, alkalmazkodni a normákhoz, vagy engedni a szenvedély csábításának, és úgy élni, ahogy jól esik? Az élet minden területére érvényesek a szabályok, vagy vannak kivételek? Adott esetben felrúghatók ezek? És ha felrúgjuk, akkor mi lesz?

 

A gyermektörvény különös keveréke a racionalitásnak és a jó értelemben vett érzelgősségnek. McEwan igazán fájó és melankolikus regény alkotott, ami felhívja a figyelmet az élet bonyolultságára és törékenységére, valamint a társas kapcsolatok fontosságára egyaránt. És bár nem éri el mondjuk az egyik személyes kedvencem, a Vágy és vezeklésszínvonalát, de mindenképpen egy igazán tartalmas és elgondolkodtató olvasmány, az egyik legragyogóbb és legnépszerűbb kortárs angol szerző tollából.