Beleolvasó - Iny Lorentz: Vad vidék

Fülszöveg:

Walther Fichtner soha nem vágyott többre, mint hogy békében és biztonságban éljen a családjával. Ezért menekült el Németországból, és kezdett új életet Amerikában. Az 1836-os texasi függetlenségi háború után egyszerű telepesből befolyásos ember, szenátor lett, a farmja is egyre gyarapodik, és a szomszédos indián törzzsel, a komancsokkal is barátságban él. A boldogságért azonban nagy árat kell fizetnie.

Texas egén ugyanis viharfelhők gyülekeznek. Az új elnök elhatározza, hogy még több telepest hoz az országba. A letelepítésükhöz azonban földekre van szükség, ezért elveszik az őslakosoktól vadászmezőik jelentős részét. Ezzel kezdetét veszi a háború a komancsok ellen. Ám Walther nem csak az indiánok támadásai miatt aggódik: ismét feltűnik a színen régi ellensége, így a férfi egyik napról a másikra rádöbben, hogy az egész családja élete veszélyben forog.

Iny Lorentz letehetetlen regényében folytatódik A remény földjén és A fehér csillag című művekben megismert telepes család izgalmas története. A könyv lapjain a tizenkilencedik századi Texas kel életre: az Egyesült Államokhoz való csatlakozás, a mexikói-amerikai háború fordulatai mellett az olvasó belepillanthat az amerikai Dél mindennapjaiba is.

 

 

 

Részlet a regényből:

I.

 

1839 nyarának egyik szerda reggelén a farmon olyan csend honolt, mint vasárnaponként szokott. Pedig éppen ebben az évszakban várt a legtöbb feladat Walther Fichtnerre és az emberei­re. Munka helyett Walther és mexikói munkásai mozdulatlanul álltak a kocsiszín mellett, és a lakóházat bámulták. Gertrude Poulain és Rachel Coureur nem sokkal napfelkelte után kizavarták onnan a ház urát és Pepét, és azóta úgy védelmezték a házat, mint a kerubok az Édenkertet.

Quique, a vaquerók, a marhapásztorok vezetője azért látogatott el a farmra, hogy megbeszéljen néhány dolgot a gazdával. Hamar észrevette azonban, hogy Walther nem figyel rá. Így aztán elhallgatott. Amikor Fichtner arca elszürkült az aggodalomtól, Quique megrángatta a férfi ruhaujját.

– Ne féljen, señor! Ezúttal minden rendben lesz!

Szavai ellenére Quique megborzongott, mikor eszébe jutott, hogy Walther első felesége, Gisela három esztendeje meghalt fia, Waldemar születésekor. Tekintete önkéntelenül a két gyermekre tévedt. Josef a sír mellett üldögélt, ahova három éve az anyját temették, és szorosan átkarolta öccsét. A két fiú arcán ugyanaz a félelem tükröződött, mint az apjukén. Ezúttal a mostoha­anyjuk vajúdott, és mindhárman attól tartottak, hogy őt is elveszíthetik.

– Ne féljen, señor! Ezúttal minden rendben lesz! – ismételte meg Quique.

Fichtner végre válaszolt.

– Úgy lesz! Isten nem engedheti meg, hogy a gyermekek második anyja is meghaljon.

A vaquero megértette, mi zajlik Walther lelkében, és többször keresztet vetett. A Szent Szűzhöz fohászkodott magában, hogy könyörüljön meg Maria Amalie Fichtneren, akit még mindig Nizhoninak hívott mindenki.

– Talán ki kellene lovagolnia velem a csordához, señor – javasolta.

Walther megrázta a fejét. Nem tudott a marhákra gondolni, miközben a felesége éppen vajúdott, és egy új gyermeket hozott világra.

– A fiainak is jót tenne – győzködte Quique. – José átélte, hogy az anyja meghalt Waldemaro születésekor.

Bár Texas már három éve különvált Mexikótól, és saját állam lett, Quique még mindig a spanyol nevükön szólította a gazda fiait, ahogy korábban elő volt írva.

Walther nem vette rossz néven tőle, hiszen maga is sokat töprengett rajta, vajon az új Texas jobb-e, mint a korábbi, mexikói Tejas. Több földje volt, mint bárki másnak a környéken, de nem tetszett neki a nyugtalanság, amely az országban uralkodott, amióta különváltak Mexikótól. A vaquerók szinte minden héten telepesekbe botlottak, akik egyszerűen csak letelepedtek a birtokán, és nem akarták megérteni, hogy itt már nincs szabad terület az újonnan érkezők számára.

Abbahagyta a töprengést, és újra a lakóház felé nézett. Még mindig nem hallatszott egyetlen hang sem. Ha legalább hallaná Nizhoni sikoltozását, gondolta, akkor tudná, hogy beindult a szülés. A csönd azonban még jobban megrémisztette, mint az, ha az első feleségére gondolt, aki már az első szülésbe is majdnem belehalt, a másodikat pedig nem élte túl.

Walther gyávának érezte magát. Quique felé fordult.

– Rendben, lovagoljunk ki a csordához!

– Waldemarót majd magam elé ültetem a nyeregben – ígérte a vaquero. – José egyedül akar majd lovagolni.

– Nem hiszem, hogy le tudnánk beszélni róla! – Fichtner arcán apró mosoly suhant át. Josef alig volt tízéves, de máris jobban lovagolt az apjánál. Amikor Walther parancsot adott, hogy nyergeljék fel a lovakat, a fiú odaszaladt a foltos musztángjához, és felpattant a ló csupasz hátára, meg sem várva, hogy a munkások segítsenek neki.

– Majd meglátjuk, ki ér oda elsőnek a csordához, papa! – kiáltotta. Egészen elfelejtett aggódni a mostohaanyjáért.

Walther megrázta a fejét.

– Ma nem versenyzünk! Nem akarom kifárasztani a lovakat, mert előfordulhat, hogy gyorsan vissza kell érnünk.

– Remélem, azért, hogy üdvözöljük a kisöcsénket – felelte Josef, majd nekiiramodott.

Walther és Quique valamivel lassabban követték, és ameddig még látszott a ranch, időnként hátranéztek. Továbbra sem hallatszott egyetlen hang sem, és semmi sem mozdult.

 

II.

 

A Fichtner-ranch lakóházában Rachel és Gertrude az asztal mellett ültek, kávét ittak, és a süteményt majszolták, amelyet Nizhoni még előző este sütött.

– Kitűnő! – szólalt meg Rachel. – Mindenképpen add meg a receptjét, Nizhoni.

Ő is csak ritkán hívta az indián lányt a keresztségben kapott nevén, Maria Amalie-nek, ha pedig mégis így tett, akkor már inkább az amerikai Mary Amelyt részesítette előnyben.

– Majd leírom neked – válaszolta a nő vajúdás közben. Az arca megvonaglott a hirtelen fájásoktól.

Gertrude a lányra pillantott, majd elégedetten bólintott.

– Egyre gyakoribbak. Már nem tart sokáig, és megpillantjuk a gyermeket. Mit szeretnél jobban, fiútestvért Josef és Waldemar mellé, vagy inkább egy kislányt?

– Ahogy a szellemek akarják.

Nizhoni eltűnődve mosolygott. Két évig azt hitte, nem fogja gyermekkel megajándékozni Walthert. Most azonban kidomborodott a hasa a tehertől, amelyet hordott, és érezte, az újszülött próbálkozik, hogy végre meglássa a napvilágot.

– Már nem tarthat sokáig, különben Walther és a fiúk belehalnak az aggodalomba – tette hozzá.

Rachel az ablak felé pillantott, majd gúnyosan elhúzta a száját.

– Éppen most lovagolnak el! Néha azt kívánja az ember, bárcsak bátrabbak lennének. Thierry is így viselkedett. Amikor először vajúdtam, ellovagolt Lucienhez.

– Férfiak! – gúnyolódott Gertrude. – Amikor tavalyelőtt megszületett a fiam, inkább Albertet kellett vigasztalni, nem engem.

– Nem akkor volt, hogy Albert és Thierry megittak két üveg tequilát, azután rosszul lettek tőle? – kérdezte Nizhoni, és halkan felnyögött az újabb fájástól.

– Az Abigail születésekor történt! – javította ki Rachel. – Akkor én is sikoltoztam, hogy Isten megkönyörüljön rajtam. Thamar viszont könnyen megszületett. Bementem a házba, felemeltem a ruhámat, és már ki is pottyant a kislány.

– Thierry mégis berúgott – szólalt meg Gertrude nevetve. Azután újra Nizhoni felé fordult. – Mi a helyzet a fájásokkal? Most már gyakrabban kellene jönniük.

– Egyre hevesebbek! – válaszolta Nizhoni nagyot nyögve. – Mintha mindent kinyomnának belőlem!

– Akkor már nem tart sokáig. Feküdj le az ágyba! – Rachel letette a kávéscsészét, pedig éppen kortyolni akart belőle, azután a vajúdó nő mellé lépett.

Nizhoni megrázta a fejét.

– A fekvés nem jó szüléskor; jobb, ha ülök!

– Nem szülheted meg úgy a gyermeket, mint a mezőn, hogy csak feltűröd a szoknyádat! – kiáltott fel Rachel.

– Hagyd már! – szólt közbe Gertrude. – Könnyebben megy majd, ha úgy csinálja, ahogyan akarja. Egyébként most fogadhatunk utoljára, hogy fiú vagy leány lesz. Egy lábos őszibaracklekvárba fogadok, hogy fiú!

– Egy kosár pekándiót teszek fel ellene – emelte a tétet Rachel, majd Nizhonira pillantott, aki háttal a falnak támaszkodva guggolt.

– Tényleg így akarod a világra hozni?

– Már meg is született – szólalt meg Gertrude, majd gyorsan lehajolt a kis emberért, aki a világra küzdötte magát. Gyors pillantást vetett a gyermek lába közé, majd felsóhajtott.

– Megkapod a lekvárt, Rachel.

– Ezek szerint kislány! – Rachel elégedettnek tűnt, hiszen Gertrude őszibaracklekvárja párját ritkította a French Settlement területén.

– Add ide! – szólalt meg Nizhoni, és kinyújtotta a kezét a kislány felé.

– Előbb hadd vágjam el a köldökzsinórt – felelte Gertrude lágy mosollyal. – Könnyű szülés volt, ezt el kell ismernem!

Nizhoni elmosolyodott. Nem tartozott a két asszonyra, milyen kínokat kellett kiállnia. De már nem is számított. Csak az apró gyermek érdekelte, akit Gertrude éppen megmosdatott és bepelenkázott. A pelenka a fehérek szokása szerint vászonból készült, ő azonban elhatározta, hogy szárított mohával és fűvel béleli ki, nehogy kisebesedjen a gyermek hátsója.

Gertrude végre átadta neki a csecsemőt. A baba nagy szemekkel nézett rá, és ökölbe szorította apró kezét.

– Azt hiszem, nemsokára megéhezik a kicsi – szólalt meg Nizhoni.

– Ezen ne múljék!

Nizhoni arca egy pillanatra elsötétült. Amikor a komancsok táborában szült, bőségesen folyt a teje, pedig a gyermeke csak pár órát élt. Még most is elkomorodott, ha erre gondolt, és olykor álmodott is róla. Giselának, Walther első feleségének elapadt a teje, a férfi ezért hozta őt a házba, dajkának. Időközben Josef derék legénnyé vált, Nizhoni büszke volt rá és a kisöccsére is. A két fiúnak most osztoznia kell mostohaanyjuk szeretetén a kishúgukkal.

– Szólnunk kellene az udvaron várakozó férfiaknak, hogy minden rendben van, és elmehetnek Waltherért. Biztos látni akarja a kislányát. – Gertrude ajka remegett kissé, mert a szülés valóságos misztériumot jelentett a férfiaknak, nem tudták, hogyan viszonyuljanak hozzá.

– Majd én szólok nekik! – Rachel az ajtóhoz lépett, de még egyszer visszafordult, hogy megbizonyosodjon róla, kintről nem lehet látni Nizhonit. Ezért csak akkor nyitotta ki az ajtót, amikor az indián asszony kimerülten leült az ágyra, és a karjában ringatta a kislányát.

– Hé, Pepe! – szólt oda Rachel a szolgának. – Mondd meg Mr. Fitchnernek, hogy gyönyörű kislánya született.

Volt idő, amikor Rachel inkább leharapta volna a nyelvét, mint hogy szóba álljon egy mexikóival. Időközben azonban hozzászokott, hogy a French Settlementben vegyes lakosság él, ő pedig megtanulta értékelni az embereket.

– Kislány! Señor Waltero nagyon boldog lesz, hiszen fiai már vannak. – Pepe arca felragyogott, azután egyszerre elkomorodott. – Hogy van a señora?

– Jól vagyok – szólalt meg Nizhoni, miután meghallotta a kérdést.

– Akkor a señor még boldogabb lesz! – Azzal Pepe megfordult, és odaintett magához egy fiatal munkást. – Benito, nyergelj fel egy lovat, és lovagolj ki a csordához. Jelentsd a señornak, hogy minden jól alakult, és hogy egy kis señorita apja lett!

Pepe nem szeretett lovagolni, ezért inkább az ifjú meszticre bízta a feladatot. Benito arca ragyogott, mert arról álmodott, hogy egyszer ő is vaquero lesz, mint a példaképe, Quique. Ehhez azonban úgy kell lovagolnia, mint egy komancsnak, a mostani küldetés pedig kitűnő alkalom rá, hogy imponáljon a vezetőjének. Villámgyorsan felnyergelt egy musztángot a karámban, majd a hátára pattant, és elvágtatott.

– Aztán nehogy kitörd a nyakadat! – kiáltott utána Pepe. Benito azonban már hallótávolságon kívül járt, és nyugat felé igyekezett, amerre a csorda legelt.