Beleolvasó - Matuscsák Tamás: Rejtő Jenő elveszett naplója - Életregény

Fülszöveg:

Garantáltan az eddigi legjobb Rejtő életrajzi regényt tartja kezében az olvasó, mert bármilyen meglepő is, de egyik legnépszerűbb írónkról mind ez idáig nem született még ilyesfajta biográfia, legfeljebb jobb-rosszabb élettöredékek. Talán még senkiről sem írtak le annyi téves információt, legendás, már-már mesés történetet, mint Rejtő Jenőről, aki maga is nagymértékben forrása volt ezeknek, hiszen gyakran ferdített az igazságon, amikor önmagáról írt vagy nyilatkozott. A különböző szerzők aztán gyakran egymástól is átvették ezeket a mítoszokat, amelyek így ma már széles körben elterjedtek.

 

Ebben a kuszaságban próbál rendet teremteni e könyv szerzője, aki felveszi ugyan P. Howard mindent humorosan, torzan látó szemüvegét, így megőrizve annak utánozhatatlanul szórakoztató stílusát, de bemutatja Rejtő komoly oldalát is, a csillagászattól a modernizmuson és a freudi pszichoanalízisen át Tesla és Edison találmányaiig terjedő tudományos érdeklődését, ritka szociális érzékenységét, kisiklott házasságait, testi és lelki problémáit éppúgy, mint szenvedélyes futballszeretetét és féktelen kártyamániáját, nem feledkezve meg legyőzhetetlen nikotin-, kávé-, alkohol- és amfetaminfüggőségéről sem.

 

Az igen alapos kutatómunkával készült életrajz olyan új, minden eddiginél teljesebb és pontosabb kronológiát állít fel Rejtő életéről, amely a hivatalos dokumentumok, magánlevelek, a kortársak beszámolói és Rejtő írásai alapján évről évre, eseményről eseményre, szinte napról napra haladva, koherensen és hitelesen mutatja be a szerző kalandos életét, rávilágítva számtalan mára elfeledett tényre (hányan voltak valójában a Reich-testvérek, hová járt Jenő iskolába, merre utazott, belépett-e a légióba, mi volt „öngyilkossága” valódi háttere stb.), kiemelve azt, hogy Rejtő gyermekkori traumái, felnőttkori élettapasztalatai, tudományos ismeretei és az általa mindenkor szorosan figyelemmel kísért aktualitások miként épültek be műveibe.

 

Részlet a könyvből:

1915. március 29., hétfő

 

Most elmondom, hogy mitől írom ezt a naplót. Mert nem egyszerű. De úgy illik, hogy először is bemutatkozzam. Nevem Író Kéz, avagy Reich Jenőke, ahogyan a sápadtarcúak hívnak. Hivatalosan a Dob utcai elemi iskola negyedik osztályos tanulója vagyok, mivel azonban a sulinkat szeptemberben hadikórházzá alakították át a most folyó háború miatt, így aztán a Wesselényi utcai iskolaépületbe zsúfoltak be minket is.

Azért kaptam ezt a beszélő nevet, mert állandóan firkálok valamit: versikét, viccet, mikor mihez van kedvem. A bátyáim korábban Golyós Tollnak neveztek, amiről csak némi kézitusa árán sikerült lebeszélnem őket. Szerencsére máris én vagyok a legerősebb hármunk közül!

1905-ben születtem, mint egészen kis csecsemő – többek szerint teljesen meztelenül, de erre az apró részletre már nem emlékszem pontosan. Nemsokára elvégzem tehát a negyedik elemit, mert szüleim már egész fiatalon beírattak az iskolába, és mit tehet ez ellen egy védtelen gyermek, mint én?!

Éppen ma ünneplem a tizedik szülinapom, amire szüleimtől más ajándékok – egy ékszerteknős, egy focilabda és néhány könyv mellett – Téged kaptalak, drága Naplóm, szüleim ugyanis pontosan tudják, mennyire szeretek írni. Persze olvasni is, így örültem a könyveknek: Molnár Ferenctől A Pál utcai fiúk, Vernétől a 80 nap alatt a Föld körül és Swifttől a Gulliver utazásai kerültek fel a már amúgy is roskadozó polcomra.

Apuka szerint, akit mi tisztelettudóan Nagy Főnöknek hívunk, állati szép gyerek vagyok: magas és vékony, mint egy zsiráf, és nagyfülű, mint egy elefánt. Persze nem tudom, miért csodálkozik ezen, hiszen ő vett el egy Wolf-lányt, akit mi Anya Farkasnak becézünk a háta mögött, így hát természetes, hogy sok állatias tulajdonságom van.

Tavaly óta új cím alatt lakunk, de anélkül, hogy költözködnünk kellett volna. Az történt ugyanis, hogy új házszámokat kaptak a környék épületei, így egyik este még a Szövetség utca 22-ben aludtunk el, de másnap már az Izabella tér 5-ben ébredtünk. Az I. emelet 9-ben lévő Farkas Tanyán lakunk. Igen, az Erzsébetváros kellős közepén, egy valódi farkastanyán – és nem csak a Mama miatt. A ház tulajdonosa ugyanis egy bizonyos Báró Walterskirchen Farkas (akit mi persze sosem látunk, csak a titkára jön el minden hónap ötödikén a lakbért beszedni), így duplán is jogos az ordasok emlegetése szerény hajlékunkkal kapcsolatban.

Az alomból még két bátyusom van: Lali (Tiszta Ideg – mert kicsit ideges típus) és Gyulus (az Utolsó Mohikán – mert már harminchatszor olvasta el ezt a könyvet). Velünk él még Paulina nagyi, azaz Nagy Mami is (aki nevével ellentétben nem Nagy Főnök anyukája, hanem Anya Farkasé), valamint Genis Naccsád, a cselédlány. És persze állandóan itt él velünk, vagyis inkább körülöttünk Kicsi Angyal, akinek fotója minden szobában, emléke pedig mindannyiunk szívében díszhelyet foglal el, és aki miatt Anya Farkast sosem látjuk mosolyogni.

Neked, Kicsi Angyal, neked írom ezt a naplót, hogy mindent fel tudjak majd idézni, amikor újra találkozom veled…

Van még rajtuk kívül egy vértestvérem, Gida Egy (Edi), és az ő tökéletes mása, Gida Kettő (Pista). Ők a Buttola-ikrek, akik a felettünk lévő emeleten laknak, a II. emelet 18-ban. Nagy Főnöktől tudom, hogy a buttoló az őzek hívására szolgáló sípszerű vadászeszköz, ezért, na meg hosszú szempillájú, nagy, barna szemeik miatt neveztem el őket Gidáknak. Rengeteget játszom velük, főleg Edivel. Vele nyáron még szabályos vérszerződést is kötöttünk, mint May Károly könyvében Winnetou és Old Shatterhand, de Pistával is jóban vagyok, sőt a jóval idősebb bátyjukkal, Lacival is. Ő szinte már felnőtt, és folyton a csellójával van elfoglalva, így őt Mozgó Vonónak hívjuk.

Mindhárom Buttola-gyerek remek muzsikus, ahogy a szülők is, és sokszor együtt játszik otthon az egész család. Sajnos én nem sokat értek a zenéhez, de azért valamit mindig elbohóckodom velük. Legtöbbször fluszpapíron és fésűn kísérem őket, vagy a dohányzóasztalon dobolok – mindannyiuk őszinte bánatára.

A két Gida különben annyira hasonlít egymásra, hogy mindig magukon kell hordjanak valami megkülönböztető jelet, különben a tanárok sem tudják megkülönböztetni őket. Velem ellentétben ők ragyogóan tanulnak is. Nekem a legtöbb tantárgyból éppen csak elégségeseim vannak, csupán magyarból, németből és történelemből sikerül néha jobb jegyeket összegyűjtenem, mert igazán csak az olvasás érdekel. De Nagy Mamitól tudom, hogy a nagy lángelmék, világhírű feltalálók mind-mind szeleburdi gyerekek és rossz tanulók voltak, ami alapján az én jövőm is roppant ígéretesnek tűnik.

Nagy Főnök néha megengedi, hogy bemenjek vele a nyomdába, ahol mostanában tisztviselőként dolgozik: ő szerzi be a nyomtatáshoz használt sokféle papírt. Korábban saját papírkereskedése volt, így remekül ért ehhez, ami abból is látszik, hogy mindig pompás fluszpapírt hoz a koncertjeimhez. A nyomdában láthatom, hogyan lesznek a betűkből szavak, a szavakból mondatok, a mondatokból bekezdések, a bekezdésekből oldalak, az oldalakból pedig könyvek. Sajnos ott mindig elkap a kisördög, aminek hatására egy-két betűt feltétlenül össze kell kevernem a már kirakott szövegekben, mire Nagy Főnök rettenetesen kijön a sodrából, és alaposan eltángál. Ilyesmit egyébként is elég gyakran kell elszenvednem, mivel a legtöbben valamiért nem értékelik kellőképpen a humorérzékemet.

Ma viszont a születésnapom alkalmából mindenki szokatlanul kedves volt velem, és – ahogy minden évben ezen a fontos ünnepen – kivittek az Állatkertbe. Autóbusszal mentünk, ami most a nagy sláger a városban, mivel nincs előtte ló, és igazából senki sem érti, hogy akkor vajon mitől megy. A gyerekeknek ráadásul fizetni sem kell érte. Az Állatkertben – mint mindig – megnéztük Romeót, a vén, fogatlan berber oroszlánt, de a legjobban az új beszerzés, a teve tetszett. Nagyon vicces volt, amikor Apuka azt mondta erre a lehetetlen formájú állatra, hogy ez a „sivatag hajója”! Mi is különbözhetne jobban egy hajótól, mint ez a csurgó nyálú, állandóan kérődző, borzalmasan vedlő, visszataszító ocsmányság?!

 

1915. április 11., vasárnap

 

Szokás szerint ma is Tamási bácsiéknál voltam vasárnapi ebédelni, ahol mindig parfét adnak desszertnek, ami a földi finomságok netovábbja. Nagyszerű vasárnapok ezek, mert az unokatestvéremnek, Mukinak (akinek igazi neve Emil) valódi ólomkatonái vannak, amelyekkel azt játsszuk, hogy én felállítom, ő pedig leágyúzza őket. Roppant szórakoztató játék, de főleg neki, így aztán eközben én másfelé is tudok figyelni.

A nővére már nagylány, majdnem tizennégy éves és csodaszép. Ez az ábrándos, halovány Csipke Rózsika (tényleg Rózsa az igazi neve) egész nap a sezlonon fekszik, és névrokonával ellentétben nem alszik, hanem olvas. De olyan elszántan, hogy nem is eszik közben. Biztosan ezért ilyen szép vékony. Ma Dumas-tól A fekete tulipánt forgatta, amit nekem is mielőbb el kellene olvasnom. Szeretem Dumas-t, A három testőrt és a Monte Cristo grófját már olvastam tőle, és nagyon-nagyon tetszettek. Ha a két Gidával nem cowboyok és indiánok lennénk, akkor bizonyára mi lennénk a három muskétás!

Hogy megmutassam Rózsának, milyen nagyfiú vagyok már, a náluk lakó nagybátyjuk, a frontra készülő Karcsi bácsi fakofferéből kivettem a pisztolyait, aztán ezekkel felfegyverkezve Mukival kergettük egymást a szobákban, ami még az ólomkatonáknál is nagyobb mulatság. Muki volt Winnetou és én Old Shatterhand, a Lesújtó Ököl – de csak addig, amíg hazatérő néném apró kis öklei le nem sújtottak mindkettőnkre, mivel a pisztolyok töltve voltak, és így könnyen agyon is lőhettük volna velük egymást…

 

1915. május 5., szerda

 

Nem könnyű dolog az ilyen naplóírás, de lassan belejövök, mint úri fiú a pofozkodásba. De ma egy egészen másféle naplóval gyűlt meg a bajom. A latintanárunk egy ősz hajú, hórihorgas, általában ártalmatlan ember, délelőtt azonban annyi körmöst osztott ki nekem, mintha miattam tört volna ki a háború.

Azt eddig is tudtam róla, hogy jobban kedveli Aesopus meséinek hőseit, mint a hús-vér állatokat, ám ennek ellenőrzésére a mai óránk előtt a tanári asztal terítője alá rejtettem a vadonatúj ékszerteknőcömet. Így aztán a Tanár úr sehogy sem értette, hogy miért nem sikerül az osztálynaplót vízszintes helyzetbe fektetnie, ezért felhajtotta a textíliát, majd olyannyira elborzadt a félelmetesnek legkevésbé sem nevezhető hüllő láttán, hogy az osztálynaplóval együtt kihajította szegénykét az ablakon, egészen a túloldali papírkereskedés bejáratáig. Ezt követően pedig engem fenyített bő negyedórán át, testileg…

Sajnos az iskolában sok gyerek is talál ilyen-olyan ürügyet arra, hogy belém kössön, és alaposan ellássa a bajomat. Van, akinek nem tetszik az elálló fülem, és van, aki olyan apróságokon akad fenn, hogy elgáncsolom a folyosón, vagy megeszem az uzsonnára magával hozott parizeres zsemléjét. Már az is előfordult, hogy a nagyfiúk egy közönséges rongylabda miatt vertek agyba-főbe az iskolaudvaron. Hiába próbáltam ugyanis elmagyarázni nekik, hogy Nagy Mami szerint a futball nem valódi úri sport, és jobban tennék, ha a nagyszünetben lovaspólót, golfot vagy legalább krikettet játszanának, de nem hallgatták meg tanácsaimat, sőt miután elvettem haszontalan játékszerüket, fizikai erővel próbálták azt visszaszerezni.

– Nincs ma már jó modor kérem az oktatási intézményekben! – sóhajtozik Paulina nagyanyám olyankor, amikor ezekről a tettlegességekről otthon beszámolok.

Igaz, ő sem az Angol Kisasszonyoknál végzett, és régen elhalt férje (Vili nagypapa, akit én sosem ismerhettem, és most Kicsi Angyalra vigyáz odafenn) csak kubikos volt a földalatti építésénél, nem pedig valamiféle őrgróf vagy iparbáró. De mivel Nagyi állandóan képes magazinokat lapozgat, így – velem ellentétben – ő tökéletesen tisztában van azzal, mi illik úri körökben, és mi nem, és ezt különböző válogatott szidalmak formájában gyakran tudomásomra is hozza.

 

1915. május 21., péntek

 

Végül is nem olyan rossz játék a foci. Délután kimentünk a bátyáimmal és a Gidákkal a ligeti Fáskörbe, ahol épp úgy nőtt ki két-két fa, hogy azokat kapufaként lehet használni, így mindenki oda jár rúgni a bőrt. Eredetileg csak nézőnek készültem, de végül engem is beállítottak játszani, mert valaki nem jött el. Különben is csak nekem van igazi borjúbőr labdám, amit a születésnapomra kaptam Nagy Főnök Chicagóba szakadt nagybátyjától. A csapatban jobb-half lettem, és nagyon élveztem, hogy végre majdnem minden büntetés nélkül felrugdoshatom a nagyobb fiúkat – nem úgy, mint az iskola folyosóján. Lali is jól játszott, de az Utolsó Mohikán egyenesen szenzációs volt: mind az öt gólunkat ő szerezte. Nagyon büszke voltam rá!

 

1915. június 3., csütörtök

 

Tudod, Naplóm, Mama a legszeretnivalóbb asszony a Földön, de amikor elfogy a türelme, előtör belőle az Anya Farkas. Ma például becsengetett hozzánk egy nagyon kedves, bajuszos bácsi, aki vastagkeretes szemüveget és rövid, fehér köpenyt viselt, amelynek zsebei tele voltak fésűkkel, borotvákkal és ollókkal.

– Van szerencsém! – emelte meg a kalapját. – Azazhogy nincs… – kezdte kissé furcsán a mondandóját, majd eldicsekedett vele, hogy ő a sarkon nemrégiben megnyílt fodrászüzlet tulajdonosa, amely a székesfőváros legnagyobb fodrászata tizennégy székével, és hozzá jár a Nemzeti és a Magyar Színház majd’ minden művésznője is, berakásra. (Bárcsak tudnám, mi az a berakás! Nagyon izgalmasan hangzik, főleg színésznőkkel kapcsolatban.)

A férfi udvarias hangon érdeklődött Anyukától, hogy van-e esetleg egy nyúlánk, elálló fülű, csontos kis lurkója. Anya Farkas rosszat sejtett, de azért bevallotta, hogy nem is egy, hanem három, a leírásnak megfelelő fiúgyermek boldog édesanyja. Én a szomszéd szobából hallgatóztam, de enélkül is kitalálhattam, hogy mit akarhat a mester. Az történt ugyanis, hogy reggel, iskolába menet szokás szerint nagyon álmos voltam, a hirtelen bekapott kávés vajas kiflitől pedig erősen émelygett a gyomrom, úgyhogy még a táskámhoz kötött tolltartóm minden zörrenése is idegesített. Ilyen állapotban különösen irigyeltem az utcaseprőket és a kocsisokat, akik fázósan ténferegtek az úton, vagy nyugodtan bóbiskoltak a bakon, mert az ő lelkiismeretüket nem nyomasztotta régen elhalt, vegyesházbeli uralkodóink fumigálása.

Rosszkedvem ellensúlyozására fogtam hát a tintaceruzámat, és a sarki fodrászat frissen üvegezett portál ablakából szakszerűen kikapartam szinte az összes gittet, amit aztán egész nap előírásszerűen rágtam, ahogy azt A Pál utcai fiúkból megtanultam. Mint utóbb a fodrászmestertől megtudtuk, tettem következtében egy erőteljesebb ajtózáráskor a hatalmas üveglap kizuhant a keretéből a járdára, és majdnem agyonütötte Blaha Lujza művésznő bejárat mellé kikötött törperattlerét, amely aztán vitustáncot járt a félelemtől, és egész nap csuklott. „A nemzet csalogánya” ugyan nem a házunkkal átellenben álló Magyar Színházban játszik, hanem a Nemzetiben, azonban lánya, Sárika, az itteni igazgató, Beöthy úr felesége, ezért az idős művésznő gyakran sétál errefelé, hogy meglátogassa, sőt mostanában már fodrászhoz is a nálunk panaszt tevő bácsihoz jár.

A Mama jobb lehetőség nem lévén kifizette az ablaktábla árát a bajuszos bácsinak, majd fogta a paradicsombefőzéshez használt hosszú fakanalat, és szerető, gondos, ám alapos mozdulatokkal véresre verte a hátsó felemet. Ezt általában szegedi papucsa talpával szokta megtenni, de bármi is akadjon a keze ügyébe, gyöngéd anyai szívének köszönhetően a fejemet sosem üti, csak a csontos hátsómat. Nagy szerencse egy ilyen érző lelkű anya!