Főkép

Húsz év telt el a titokzatos űrlények támadása óta. Húsz év telt el azóta, hogy az űrlények leamortizálták az Egyesült Államok keleti partvidékét (meg számos másik nagyvárost), és több millió embert öltek meg. Ám végül sikerült megállítani őket, a Föld bolygó lakossága felül tudott kerekedni a technikailag fejlettebb, űrutazó civilizáción. Húsz, nyugalmas év telt el azóta. Az emberiség számára gyakorlatilag egy új virágkor kezdődött: az egyes országok félre tudták tenni a problémáikat, hogy békében, az űrlények technológiájának segítségével fejlődhessenek. Na és persze, hogy felkészülhessenek. Mert azt azért mindenki sejtette, hogy örökre nem szabadultak meg az idegenektől – vissza fognak térni, és talán most nem lesz akkor szerencséje a Földnek. Vajon ezúttal is sikerül őket megállítani?

 

Hollywoodban a folytatások korát éljük: ha valami egy másik filmhez kötődik, mindjárt sokkal egyszerűbb eladni. Ha pedig ez a „másik film” maga A függetlenség napja, a kilencvenes évek második felének (kis túlzással) ikonikus katasztrófafilmje, akkor joggal reménykedhetnek a stúdiók az elsöprő érdeklődésben – és persze a hatalmas bevételben. Úgyhogy az igazi kérdés nem az, hogy sikeres lesz-e a Feltámadás alcímre keresztelt folytatás, még csak nem is az, hogy készülni fog-e további Függetlenség napja eposz (merthogy már a bejelentették, Emmerich a harmadik részt fogja rendezni a Csillagkapu reboot után), hanem hogy aki beül rá, az élvezni fogja-e. Úgyhogy ha arra vagytok kíváncsiak, megéri-e egy nagy adagnyi popcornnal egybekötve péntek esti kikapcsolódásnak választani, akkor a válaszom egyértelmű igen. Bár azért aki már az első részt is utálta, az inkább válasszon valami mást.

 

Meggyőződésem, hogy mostanra Roland Emmerich tökélyre fejlesztette a saját stílusát. Félreértés ne essék, valószínűleg sokaknak nem lesz kedvence ez a bizonyos stílus: elvégre bővelkedik hatásvadász elemekben, egymás után következnek a könnyezős-összeborulós patetikus szólamok, nagy szerepet játszik benne az akció, ráadásul az egész néha olyannyira túlzásokba esik (mint amikor az apokalipszis közepén még mindig a család kutyája a legfontosabb), hogy ezt már csak öniróniának lehet tekinteni. Mégis, akit képes elkapni ez az őrült egyveleg, az Emmerich legújabb filmjét sem fogja végigunatkozni. A függetlenség napja – Feltámadás szinte hibátlan megtestesítője a saját műfajának, vállalását maximálisan teljesíti, meg egyébként is, bitang jó szórakozás.

 

Kicsit olyan érzésem van, mintha egy teljesen más kor szülötte lenne – mintha még mindig 1996-ot írnánk, és azóta egy centit nem haladt volna előre a filmgyártás (legfeljebb a látvány terén). Teljesen más szellemben, hangulattal és arányokkal készült, mint a mai kasszarobbantó mozik, de talán pont ezért nem is lesz annyira „steril”. Ott van benne a szív, minden csatajelenet alatt, ahogy a hétköznapi emberek összefogása meg tudja menteni a világot – és valahol ezt szerettük az első részben is. Bár én azt viszonylag régen láttam utoljára, úgyhogy annyira nem tudom a kettőt összehasonlítani, mindenesetre aki esetleg a „nosztalgia-faktorra” kíváncsi, az biztosan megkapja az adagját. Visszatérnek kedvenc régi szereplőink (Bill Pullman elnökétől kezdve Jeff Goldblum tudósáig, vagy az utóbbi apjáig), a történet még mindig a „jönnek az idegenek, ezért valahogy le kell őket gyakni” tengelyen mozog, viszont közben a folytatás képes volt annyiban megújulni, hogy egyáltalán ne tűnjön unalmas újrahasznosításnak (Star Wars hetedik epizód, rád nézek).

 

Kezdve például a háttérrel, ami a film első fél-egy órájában további mélységet kap, minek köszönhetően tisztábban is látjuk az eseményeket, jobban megérjük az egyes motivációkat. Nem sok, ez még mindig nem a „nagy sci-fik” tudásanyaga és komolysága, de már nem csak arctalan senkik az idegenek – és nem mellesleg ezek a plusz infók jól megalapoznak a harmadik résznek. A Feltámadás ügyesen mellőzte az első film idegesítő amerikai patriotizmusát (ezért szimpatikus húzás az elmúlt húsz évben beköszöntött világbéke), de most sem hiányozhatnak a megható érzelmi kitörések, a komoly gesztusok, a könnyfakasztó halálesetek, hogy átélhetőbb legyen ez a tragédia. Ugyan az új főszereplők (Liam Hemsworth vezényletével) túl nagy hatást nem tesznek ránk, de az erős ecsetvonásokkal (lásd még: idegengyilkos, néger hadúr; a zűrbe hamar belekeveredett, vicceskedő gazdasági szakember; Will Smith fia; Whitmore elnök lánya; kínai pilótalány; Hemsworth karakterének vicces sidekickje, és így tovább) megfestett figurák is életre kelnek a régi öregek hátszelén, és tényleg szerethetővé teszik ezt a filmet.

 

És végül is pontosan ez számít: hogy élvezzük a mozit, minden kisebb-nagyobb hibája ellenére. Néha talán a kezünkbe temetjük az arcunkat, annyira fáj az, amit a vásznon látunk; néha elnevetjük magunkat, annyira abszurd történeti elemek következnek egymás után; néha veszettül ingatjuk a fejünket, hogy ne-ne, csak ezt ne; de mindent összevetve mégsem távozunk csalódottan a moziteremből. Nosztalgiavonatra felszállóknak, kikapcsolódni vágyóknak, az első rész rajongóinak erősen ajánlott darab, mindenki más meg először nézze újra az előzményt, és ha lelkendezve kapcsolja ki a tévét, akkor utána moziba is menjen. Megéri.