Főkép

Tegye fel a kezét az, akit még soha nem ragadott magával a képzelete! Velem ez gyakran megesik. Látok egy filmet, olvasok egy könyvet, beszélgetek valakivel, és egyszer csak azon kapom magam, gondolatban valahol egészen máshol járok. Például amikor az Éjszakai cirkuszt olvastam Erin Morgensterntől, annyira magával ragadott, hogy állandóan cirkuszba szerettem volna menni. Fantáziáltam egy csodálatos, varázslatos világról, ahol minden lehetséges, de tovább megyek, semmi sem lehetetlen. 

 

Amikor Bruce Lee filmeket nézek, hiszem, hogy bárki lába és keze mozoghat oly sebesen; amikor szuperhősöket, hirtelen valósággá válik a kényszer, hogy a világot meg kell menteni. Időről időre elveszek a legvégső határ mezsgyéjén, vagy a Megyében, esetleg Roxfortban. Egyetlen dologban vagyok közben biztos, hogy ha nem kezdek el olvasni, jóval szegényebb lenne az életem, mert a belső szemem sosem látna olyan élesen, mint most. A mozgóképek csodáját is azért tudom ennyire élvezni, mert az elmém néha mást lát, mint amit a képek közvetítenek. Valami nagyobbat, csodásabbat, elképzelhetetlenebbet. Ebben rejlik a szavak igazi ereje, kinyit minden kaput, és ez az, amit valójában úgy hívunk: varázslat.  

 

Pázmándi Horváth Endre, született: Horváth András (1778 – 1839) magyar költő, római katolikus plébános, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Egyszerű származása ellenére Pannonhalmán, Győrben, Komáromban majd Pozsonyban végezte iskoláit. Felső-Sziléziában belépett a ciszterci rendbe, de nem érezte jól magát az új környezetében, így hazament. Káplán később plébános lett, de az irodalmat sosem hagyta el.  

A nyelvújítás területén a mérsékelt irányzathoz tartozott, ezért Kazinczyval komoly levélharcba keveredett. Bár az epika területén maga is újító volt, Kazinczy túlzásai ellen hangosan tiltakozott. Barátai közé tartozott Kisfaludy Károly és Takáts József költők. 

 

Sokféle bánat létezik, és ezek közül csak egy a szerelmi, no persze ettől még ugyanúgy fáj. Éget, mar, cibál, keserű és fájdalmas, belerokkanunk, a nap sosem süt ki… vagy mégis? A maga nemében csodálatos szív újra és újra talpra áll, csak azért, hogy aztán odaadja magát másnak. Valakinek, aki talán majd jobban megbecsüli. Talán…

 

Pázmándi Horváth Endre: Téged keresnek könnyeim

 

Téged keresnek könnyeim, ah téged, ki kerülsz,
Ki olvasztó keserveim látván, nem könyörülsz.
Az a` Nap, mellynek örültem, szárnyakon elrepült,
Még is mit néked ígértem, szívemben meg nem hűlt.

Ah ha te azt a` fájdalmat, melly gyötör, mérhetnéd,
Azt, a` ki utánnad jajgat, el nem felejthetnéd.
Mert látnál tsak hív szívemre az ő ablakánál,
Ottan halálos sebemre írtózva találnál.

A` gyöngygyel rakott réteket elmédből már ki ejtsd,
Hol jártunk `s a` szép téreket örökre el felejtsd.
Hol reszkető karjainkat egymásba öltöttük,
`S lopva osztván csókjainkat, üdőnket nevettük.

Tiéd leszen, bár meg veted, mégis ez égő szív.
Azt igazán el hiheted, nem lehet ollyan hív, 
Ki most gyújtja lángjaidat `s bírja szerelmedet:
Mert le szedi rózsáidat, `s katzagja tüzedet.

Ah! de a` képed, kedvesem, szép képed engemet,
Kisért és csak kelek, esem, és várom végemet.
Érzem magánosságomnak kínját és hervadok,
`S nem sokára hűs síromnak árkába szakadok.