Főkép

Az élet pont olyan, mint a költemények, vagyis inkább fordítva, a versek pont olyanok, mint maga az élet. És ezzel most nem is feltétlen arra gondolok, hogy a témák azonosak, mert erről már volt szó, sokkal inkább arra, hogy egy adott szituációt minden benne résztvevő másként él meg. Saját vérmérsékletünk, mentalitásunk, érzelmeink, gondolataink szerint értékeljük és éljük át, ezért ha egy vitában öten vesznek részt, mind az öt embert meg kell hallgatni ahhoz, hogy egy olyan képet kapjunk, ami közelíti az egészet. Persze ez kép is torz és repedezett lesz, mégis mindenki a sajátjának ismeri majd el.

 

Ugyanez a helyzet a versekkel is: mindannyiunk számára mást és mást jelenthet ugyanaz a rímpár. Amikor boldogok vagyunk, egy üde, szerelmes verset kellemesnek találunk, belelátjuk önmagunkat, megmosolyogtat. Észre sem vesszük, és rebegtetjük a szempilláinkat, finom sóhajok szakadnak fel a mellkasunkból, irulunk és pirulunk. Ezzel szemben, ha éppen szakítottunk a korábbi életünk értelmével, ugyanebbe a darabba már felfedezzük a talmi valóságot, ami majd a tragikus véghez vezet. Na, éppen ezért sosem lennék hivatásos kritikus, mégis honnan tudhatnám, mit érzett a költő?! Tiszta szerencse, hogy csak egy blogger vagyok.  

 

Pásztor Béla (1907 – 1943?) magyar jogász, költő. Budapesten járt középiskolába, majd az érettségi után Miskolcon szerzett jogászdiplomát. Ez idő alatt tisztviselőként dolgozott, és elsajátította a pékszakmát is. 

Kárpáti Aurél fedezte fel, Weöres Sándorral együtt írta a Holdas könyv című groteszk versciklust, ami a Sorsunk irodalmi folyóiratban látott napvilágot. Költeményei megjelentek a Nyugatban, a Szép Szóban és az általa alapított, szerkesztett Költészet című antológiában is. Kiung király nevenapja című verse a fasiszta diktatúra elleni tiltakozás hangja volt. Halálának pontos idejét és körülményeit nem ismerjük, 1942-ben munkaszolgálatra hívták be majd 1943. januárjában, Ukrajnában eltűnt.

 

A tudomány jelenlegi álláspontja szerint az álmaink segítenek feldolgozni, újra értékelni a napközben történt eseményeket. Lehet ez akár igaz is, de nekem valami teljesen mást jelent. Vibráló, színes képeket, amik boldoggá tesznek, elszomorítanak vagy éppen zavarba hoznak. Néha olyan élénkek, hogy napokig nem tudom elengedni őket, és számtalanszor előfordult, hogy azt kívántam, bárcsak folytathatnám a következő éjszaka. Na persze, ennek az ellenkezője is igaz. Szeretek álmodni, akkor is, ha megfoghatatlan, ha ködös, ha sokszor értelmetlen, de ha reggelre emlékszem rá, inspiráló és izgalmas. 

 

Pásztor Béla: Álmomban

Álmomban lágy gyolcsot szőttél,
Oly elomlót, mint a köd.
Csak libegett, nem suhogott
Holdas ujjaid között.

S nőtt a kelme, mint az emlék
S tél előtt az éjjelek.
Min a vágy és mint a láz, hogy
Nélküled nem élhetek.

Tudtam jól, hogy álmodom csak,
De vágy-rajzolt válladat
Megérintem... Te rámnéztél
S így szóltál: ,,Árny-alak

Mért kisértesz? Tegnap este
Elaludtam s tudom én:
Annyi vagy csak, mint a csillag
Az esti tó tükörén.