Beleolvasó - Menyhért Anna: Egy szabad nő - Erdős Renée regényes élete

Fülszöveg:

Regina, Renáta, Renée. Három név, egy nő. De ki volt valójában Erdős Renée?

Győri zsidó lány, aki családját hátrahagyva Budapestre költözött, hogy megvalósítsa álmát, és színésznő legyen a fővárosban? Formabontó, modern költőnő, aki az írásnak élt, és az első nő, aki meg is tudott élni belőle? Ünnepelt szerző, aki először vetette papírra kendőzetlenül, mi a női vágy, és akiért tömegek rajongtak? Az élet királynője, akinek a lába előtt összetört szívek hevertek? Vagy egy magányos lélek, aki saját magát kereste, és egy olyan világban kellett helytállnia, amely gyanakodva figyelte, ha egy nő többet, mást akart, mint amit a normák előírtak számára?

 

Menyhért Anna regényében megismerkedhetünk a huszadik század elejének legnépszerűbb írónőjével, szerelmeivel, vívódásaival, a boldogságért folytatott küzdelmével: egy érzékeny, szeretetre éhes asszonnyal - egy szabad nővel.

 

Részlet a regényből:

1903. július 15., szerda

(Másfél hónappal később)

Abbázia

 

Egymás mellett feküdtek a derékszögben találkozó napozóágyakon, a fejük majdnem összeért. Sándor a napon, a hátán, két kezét a tarkója alatt összefonva, a könyöke széles háromszögben. Renée a napernyő árnyékában, hason. Sándor a tengert nézte, s olykor néhány percre lecsukta a szemét. Renée Sándor felé fordította a fejét. A keze, behajlított ujjakkal, elindult felé, a haját kezdte volna cirógatni. A férfi odébb mozdult, el a simogató kéz elől. A lány visszahúzta a kezét, de az ujjai még sokáig úgy maradtak. A körmei a napozóágy durva vásznán támaszkodtak, a simogatás mozdulatába ragadva.

Sándor hirtelen felpattant.

– Ússzunk egyet – javasolta. – Mindjárt vacsoraidő, éhes vagyok. Előtte jó lesz egy kis úszás.

Renée engedelmesen felállt. Szerette az úszást, de csak odáig merészkedett be a vízbe, amíg a lába leért. A nehéz fürdőruha lehúzta a testét. A hasán, a hátán fodrozódott, a karját könyékig, a lábát térdig fedte mereven, a szoknyája meg felpuffadva lebegett a csípője körül. Lehetetlen volt mozogni benne. Minden alkalommal az járt a fejében, hogy kislány korában milyen könnyedén úszott a Rába sekély részein. Akkor nem húzta le a nehéz női fürdőruha, úszótrikót és kis nadrágot hordott, ugyanúgy, ahogy a bátyja. Aztán úgy hétéves kora körül már szoknyás kis ruhát kapott. Boldogan öltötte magára, és öröme egészen addig tartott, amíg úszni nem próbált benne. Irigykedve nézte a testvérét. Felnőttként pedig a férfiak testre tapadó, rövid ujjú, rövidnadrágos fürdődresszét figyelte hasonló érzésekkel.

– Tudja, mit szeretnék? – mondta Sándornak, ahogy a derékig érő vízben álltak.

– Mit? – kérdezte a férfi.

– Fürdőruha nélkül fürödni. Hogy ne húzzon le a súlya – magyarázta Renée. – Ezért nem úszom beljebb. Rossz érzés fog el, hiába tudom, hogy nem lehet baj belőle, az érzés mégsem jó. Olyan vagyok, mint egy lila vízinövény. Itt lebegek a társnőimmel partközelben, míg a férfiak úszni mennek.

– Megoldható – vélte Sándor.

– Hogyan?

– Keresünk egy elhagyatott partszakaszt, és ott fürdünk. Holnap el is mehetünk – ajánlotta. – Hajóval elvitetjük magunkat egy jó kis helyre, viszünk piknikkosarat is. Ott fürödhetünk majd ruha nélkül. Én se szeretem ezt az idétlen, csíkos fürdőtrikót. A Lungomare után, ahol a sétaút véget ér, Lovrana után több kis öböl is alkalmas lehet erre.

Hallottam róla, hogy mások is járnak oda strandolni.

Sándor, ha jókedve volt, leleményesen szerzett másoknak örömet. Saját ötletei fellelkesítették, lendületbe jött, és intézkedni kezdett. Az ő ügyévé vált, hogy Renée szabadon úszhasson. Önzés volt ez, szeretetteljes önzés, hogy mindkettőjüknek jó legyen. Ahogy felértek a szállodába, mindjárt érdeklődött is, hogyan lehetne ezt megoldani.

Hajót bérelt, piknikkosarat rendelt.

Másnap reggel a hajó elvitte őket egy Abbázia hoteljaitól, villáitól és strandjától távoli, elhagyatott kis öbölbe. Csónakon kieveztek velük a partra. Sándor kicipelte a piknikkosarat és a két nagy korsó vizet. Megállapodtak, hogy a hajó késő délután, hat óra körül jön értük, így estére hazaérnek.

A sziklákkal körülvett kis öbölben épp annyi sík, kavicsos hely volt, hogy leteríthették a napozógyékényeket és a törülközőt. A part felől píneaerdő határolta a bemélyedést, a fák árnyékot adtak, a vizet és az ennivalót oda helyezték.

Nézték, ahogy a hajó távolodik, aztán egymás felé fordultak.

– Egy szép nap kettesben – gúnyolódott kedvesen Sándor. – Szerelmeseknek való program. Csak bírjuk ki összeveszés nélkül.

– Ússzunk, ne beszéljünk – javasolta Renée. – Úszás közben nehéz veszekedni.

S már vetkőzött is. Levette a szalmakalapját, a cipőjét, majd a gyékényre lépve kibújt a szoknyájából, kigombolta és levette a könnyű batiszt felsőrészt és az alsóingét is. Ott állt a vékony, nyári alsónadrágban, és egy pillanatig habozott, hogy azt is levegye-e. A férfira nézett, aki még teljesen felöltözve, világos, nyári kalapban, fehér vászoningben és drapp nadrágban álldogált a saját gyékénye mellett.

– Maga nem úszik? – kérdezte hamiskásan.

Sándor vidáman rázta a fejét.

– Nézni akarom. Kíváncsi vagyok arra a nagy úszótehetségére. Na meg ilyen látványban sem mindennap van részem. Ki kell élveznem.

Renée zavarba jött.

– Miért nézne engem? Hát nem azért jöttünk ide, hogy kettesben legyünk? Együtt akartunk úszni.

– Nem, nem azért. Hanem hogy megszabaduljon a fürdőruha súlyától. Ezért törtem magam, hogy ezt megoldjuk. Kettesben a szállóban is lehettünk volna, vagy a promenádon. Persze teljesen felöltözve. Nagy különbség!

Renée tanácstalanul állt, aztán vállat vont. Ismerte a férfi gúnyolódó hajlamát, s tudta, hogy az átválthat kötözködésbe is. Jobb nem tudomást venni róla. Letolta magáról az alsónadrágot, és a kavicsokon egyensúlyozva lépegetett. Fokozatosan ment egyre beljebb, megvárta, míg hozzászokik a hűvös vízhez. Amikor már derékon felül ért neki, lelocsolta az arcát, majd belevetette magát, és úszni kezdett. Nem nézett hátra, így nem láthatta, hogy Sándor arckifejezése gyengéddé, szeretetteljessé változik, s bámulva figyeli, hogy úszik. Nem úszott jól, de magabiztosan mozgott a vízben, semmi nem maradt abból a pipiskedő mozgásból, amely a fodros fürdőruhákban jellemző a nőkre.

Amikor befejezte, Sándor gavallérosan a fürdőlepedővel várta a parton. Megtörölte a hátát, és ráborította a törülközőt. A lány leült.

– Miért nem úszik? – kérdezte megint. – Csuda jó a víz.

A férfi a fejét rázta.

– Majd később. Először látnom kellett magát. S nem csalódtam, nagy élmény volt. De most – folytatta – el kell döntenünk, mit kezdjünk egymással ezen az elhagyatott partszakaszon. Szerelmeskedjünk talán? Vagy azt majd csak ebéd után? De mi lesz, ha elálmosodom az ebédtől? Lehet, hogy jobb lesz, ha egyszerűen csak veszekszünk. Beszéljünk a jövőjéről. Vagy maga min veszekedne velem?

– Ne játsszon a tűzzel, nagyon kérem – kezdett aggódni a lány. – Ne kötözködjön! Nem akarok veszekedni.

Sándornak az utóbbi napokban sokszor változott a hangulata. Kiszámíthatatlan volt. Még sosem töltöttek ennyi időt kettesben, noha külön szobát foglaltak. Renée most szembesült vele, milyen sokat fáj Sándor feje és háta. A fájdalmak olykor egészen a búskomorságig elkeserítették. Néha beszámolt róluk, de máskor hallgatott, csak a dühös vagy keserű tekintete jelezte, hogy gyötrődik. Ha jobban lett, megint a régi, sármos, elbűvölő, csillogóan okos férfi bújt elő belőle, de aztán újra rátört a rosszkedv. Renée jobbnak látta visszahúzódni, többször el is ment egyedül sétálni a partra, vagy kávét inni délután a szálloda cukrászdájába. Most is megijedt, nem szerette volna veszekedéssel elrontani ezt a szép kirándulást.

Kedvesen hajolt oda hozzá, nedves haját az állához simította.

– Jöjjön, lehűtöm, ráfér arra a forró fejére.

A férfi először elutasítóan összehúzta a szemét. Aztán biccentett, elmosolyodott, és magához ölelte a lányt.

– Ezek szerint a veszekedést elnapoljuk. A szeretkezéssel kezdünk.

 

1903. november 8., vasárnap

(Négy hónappal később)

Budapest

 

– Hogy érti azt, hogy „nincs többé klavír”? – fordult Renée Sándorhoz, miután elolvasta a kritikáját Janda Matildról, egy fiatal költőnőről, akit hozzá hasonlított. – Nem valami fényes perspektíva. Miért gondolja, hogy minden nőre igaz?

Bródy, aki valami munkába mélyedt, felpillantott, és csak hümmögött.

Renée élesebben folytatta, hogy a Bristol Kávéház szomszédos asztalainál ülők is felkapták a fejüket.

–  „Asszonyi nemhez tartozó poéta, nem tudni a fejlődés menetét. Lehet, hogy korszakos lesz, egy új Szapphó. Lehet, hogy férjhez megy, és nincs többé klavír.” Magyarázza ezt meg, nagyon kérem.

– Megijedt? – próbált kibújni a satuból a férfi. – Néz-ze, az egész cikk magáról szól. Matildkát mutatom be, és mégis magáról írok. Agyba-főbe dicsérem a verseit. A legnagyobbak közé emelem. Jöjjön, sétáljunk egyet – intett közben a pincérnek.

– Na persze – mondta Renée, miközben fizettek. – Az-tán a végén mégiscsak odaszúrja azt a kis mondatot arról, hogy a nők csak addig képesek írni, amíg férjhez nem mennek.

Kiléptek az utcára, és sétálni kezdtek a nyirkos, sötét, őszi délutánon.

– Miért – komolyodott el most már Sándor is –, nem így van? Hány példát láttunk már arra, hogy az asszonyok abbahagyják az írást, miután férjhez mentek?

– De ez nem természettől adódó, mint ahogyan maguk állítják. Az asszonyi tehetség nem mulandó. A körülmények hozzák, hogy a nők felhagynak az alkotással.

– Mégis, ki az a maguk?

– Minden férfi. A múltkor is a Budapesti Napló szerkesztőségében két fiatal újságíró azon röhögött, meglehetősen rondán, hogy vajon a nők melyik testrészüket használják az alkotásra a gyerekszülés után. Biztos nem a fejüket, mondták, és hátba veregették egymást.

– Értem – mondta Sándor. – És maga ezt végighallgatta.

– Éppen arra jártam. Nem nekem szánták, nem bántani akartak. Csak éppen ez a véleményük. Ezen élcelődnek egymás között. És ha maga még a lapjában is leírja, akkor aztán végképp mindenki azt fogja gondolni, hogy ez az igazság.

– Nem gondoltam bele – mentegetőzött a férfi. – Bocsásson meg. Tegyük valahogy jóvá a következő számban.

– Most már hogyan? Nem írhatja, hogy elnézést, tévedtem.

– Lássuk csak azt a cikket!

Kivette a lapot Renée kezéből, és olvasni kezdte: „Mondanivalója lényegében ugyanaz, ami az Ada Negrié, a Vivantié, az Erdős Renée-é és Marie Madelaine-é. Ezek mind az asszonyi álszemérem – nem ritkán szemérmetlenség – lázadói, valamennyien férfias természetek, és azért küzdenek a férfiak ellen – hogy végül esetleg azok rabjai lehessenek. Nagy harmónia nincs e lírában, de annál több kifejező- és jellemzőerő, új csapások az érzések – vagy érzékek – rajzában és az érzékiségnek olyan glorifikálása, amelyhez költő, aki férfi, nem érthet igazán. Victor Hugo mondja: »A férfi teste – az asszony.« Ezek a nőnemű költők ennek a testnek a szimfóniáját éneklik női tudással és férfias művészettel, és nekik köszönhető, ha Heine után a líra még új színre tudott szert tenni. Nemcsak az érdekességük, hanem az érdemük és jelentőségük is nagy ezért. Az irodalomtörténet – melyet végre is férfiak írnak mindig – kellemetlenkedni fog nekik, de ha tiszta képet akar adni: ugyancsak számolnia kell velük. Különösen áll ez a magyar irodalomtörténet-írásra, amely – ha egy kis becsület van benne – kénytelen lesz konstatálni, hogy az utolsó öt év legjobb, formailag is legművészibb versírója a Kleopátra szerzője, Erdős Renée, aki nem csupán a gyenge női versírókra, de erőteljes férfi kollégáira is ugyancsak hatott. Tüzes pátosza, bátor érzelmessége bizonyára bátorította új kartársát, Janda Matildot is. Asszonyi nemhez tartozó poéta, nem tudni a fejlődés menetét. Lehet, hogy korszakos lesz, egy új Szapphó. Lehet, hogy férjhez megy, és nincs többé klavír.”

– Igaza van – ismerte el Sándor –, nem kellett volna a végére odabiggyesztenem azt a két mondatot. Odasóztam egyet a sok dicséret után.

– De maga még mindig nem érti, hogy ez vérre megy – rázta a fejét Renée elszomorodva. – Azt hiszi, hogy ez csak élcelődés. Csúfolódik a feministákon, a szüfrazsetteken is. Hiába mutatja be őket a Jövendőben, ha egy-egy félmondattal jelzi a fenntartásait. Mindenkit befolyásolnak ezek a gondolatok, sok nő nem is próbálkozik se írással, se képzőművészettel a házasság után. Azt hiszik, úgysem lehetséges, hát bele se kezdenek. Ki tudja, hány tehetség satnyul el emiatt!

– Végtére is az asszonyok legfontosabb kötelessége a családjukról gondoskodni. Minden más csak ez után következhet.

– Ez így igaz. Már azoknál, akik férjhez tudnak menni.

De az alkotás náluk is békében megférhet a család mellett.

– Honnan tudja? Még nem próbálta!

– Carola mondta. S azt is, hogy ne higgyek azoknak, akik az ellenkezőjéről akarnak meggyőzni. Ez csak szakmai féltékenység. A férfiak védik a területeiket a nőktől. A régi nagy színésznők sokat meséltek neki arról, hogy hajdanában a színészek is ezt tették velük. Amikor még a színészet is új terület volt a nők számára. De ma már nem az. Csak az irodalom. Most ott zajlik ugyanez. És a nők vagy feladják a vágyaikat, és hagyják, hogy a férfiak fellakmározzák őket, vagy pedig hazugságra kényszerülnek.

– Miféle hazugságra?

– Vagy másoknak hazudnak, és titokban írnak, vagy maguknak, és nem írnak.

– Na és maga hogyan képzeli a jövőjét? Végtére is egy-szer döntenie kell majd, nemdebár?

– Miről?

– Hogy asszony lesz, feleség vagy költő.

– De én nem akarok dönteni! Nem is kell döntenem. A kettő megfér egymás mellett. S akár hiszi, akár nem, nem azért írok, hogy végül belássam, nem nekem való, és egy férfi karjaiba hulljak. Nem lázadni akarok. Én is ebből élek, mint maga.

– Csak dicsérem a cikkben, semmi mást nem teszek – bántódott meg Sándor.

– Meg jósolgat arról, hogy az irodalomtörténet kellemetlenkedni fog nekünk.

– Ez viszont, sajnos, így lesz. Nem emlékszik Szász Zoltán cikkére? A nőírók ellen, ez volt a címe. Ne írjanak a nők, mert nem értenek hozzá. Semmihez sem értenek, még a főzéshez is jobban értene a férfi, ha lenne kedve hozzá. Egy dolgot kivéve: a gyermekszülést. Hát maradjanak meg annál.

– Hát hogyne emlékeznék! Hiszen éppen amiatt vagyok így elkeseredve, hogy maga is csatlakozik hozzá!

– Hogy mondhat ilyet? Szászhoz képest én keresztes lovagja vagyok! Éppen hogy nem bántom, hanem megvédem a női írókat!

– Ez igaz. De nekem nem kell keresztes lovag! Mert a végére csak odaírja, hogy ne izguljanak a férfiak, az egész csak addig tart, amíg férjhez nem megyünk. És ezzel mindent elront! És tetejében ez nem is igaz! Csak azért mondhatja, mert a férfiak elnyomják az asszonyokat! Vagy a lábuk elé hevernek, mert azt szeretik, ha rugdossák őket! De egyenlőségről szó sem lehet. De persze ez a nők hibája is. Engedjük magunkat fellakmározni. Én is csak gyártom az elméleteket, aztán meg, ha csak egyet is mordul, már ijedten szaladgálok maga körül. De én nem akarok ilyen lenni! Máshogy is el tudom képzelni. Legyen az asszony egyenrangú társa a férfinak. Jusson el a fejlődésnek erre a végső szintjére.

– Hogy érti ezt?

– Már régóta gondolkodom ezen. Négy korszaka van az asszony fejlődésének. Az elsőben a férfi rabszolgája. A másodikban áhítatának tárgya, szent és elérhetetlen, mint a középkorban. A harmadikban fölé kerül a férfinak. Zsarnoka és uralkodója lesz. A negyedik korszakban társa lesz a férfinak – akkor lesz az igazi helyén. Amikor egyenrangúvá válnak. És akkor nem lesz többé szüksége hazugságokra. Mert csak az elnyomottak hazudnak, az ártatlanok és a hetérák.

– Szépen kiérlelt gondolatmenet – mondta a férfi. – Kár, hogy a valósághoz a világon semmi köze nincsen.

Renée sértetten vállat vont.

– Melyik részével van baja? Az első három szint, gondolom, tetszik magának. Főleg az első. Azzal semmi gond. A rabszolgákat mindenki szereti. Még a második is rendben van. Lehet áhítozni, mint a trubadúrok. Szép verseket lehet írni az elérhetetlen nőhöz. Azzal meg pénzt lehet keresni. És így a nőből sem válik mindennapos teher. Akkor szép, ha elérhetetlen.

– Álljon meg a menet – visszakozott Bródy. – Nem így értettem.

De a lányt már nem lehetett megállítani. Szembefordult Sándorral az utcán, hadonászott, és úgy kiabált.

– Még azt is el tudná fogadni, hogy a nő fölébe kerül a férfinak. Mert egy zsarnokot lehet utálni. Harcolni kell ellene. Le kell teperni. Vagy hagyni, hogy megalázzon, abban is van kéj. De még mekkora. A kéjes kínzások szépsége, az tetszene. Na de az, hogy egyenrangúak legyenek, elképzelhetetlen. Két felnőtt ember, egyenrangú társakként egymás mellett. Asszony és férfi.

A hangja megbicsaklott. Elfordult, majd vissza. Könyörögve és egyúttal dühösen szuggerálta a férfit, hogy fogadja el az igazát.

Sándor közelebb lépett. A vállánál fogva maga felé fordította, felemelte az arcát.

– Nézzen rám – mondta. – Látja, elismerem, igaza van. Faragatlan tuskó voltam. Török zsidó, basáskodó ükapáim beszéltek belőlem, akik borostyánköves csibukkal jártak az egri főutcán. Pipázva adtak tanácsot boldog-boldogtalannak. Bocsásson meg. Nem gondoltam bele, magának mennyivel többet jelent mindez. Minden asszonynak sokat jelent. De különösen sokat a modern nőknek, amilyen maga. Hiszen ugyanúgy az írásaiból tartja el magát, mint bármelyik férfi. És mennyivel nehezebb dolga van!

Renée elcsendesedve állt.

– Tudja, mit? – javasolta Sándor szelíden. – Írja meg ezt a Jövendőbe. Írjon asszonyi jegyzeteket. Mondja el a többi nőnek is. Mert mások nem gondolták ezt ilyen kristálytisztán végig. Hadd tudják ők is, mi a cél – tette hozzá most már megint a szokásos élcelődő stílusában. – Nem kell leigázni a férfiakat, az nem vezet jóra. Ne is csavarja senki szegényeket az ujja köré. Társak legyenek, egyenrangú társak! Ez a lényeg.

 

1904. február 19., péntek

(Három hónappal később)

Budapest

 

Sándor elnyúlt a pamlagon. Arca felpuffadt, vonásai szétcsúsztak, a szemében lusta, kegyetlen csillogás. Kissé meg volt fázva, kapart a torka, forró, fűszeres bort ivott rá, aztán mézes teát pálinkával, és előbújt belőle a gonoszság.

Renée-n vezette le. Pökhendi tekintettel meredt rá.

– Miért nem kérsz te tőlem soha semmit? Mindent megadnék neked. Más nők már régen istenítenének, de te csak magaddal törődsz.

A lány az íróasztal mellett ült, erre felpillantott.

– Azt hittem, alszik. Kipihente magát?

– És te persze dolgozol – horkant fel Sándor, s hangjában a gúny keveredett az öngúnnyal. – Míg beteg kedvesed a pamlagodon pihen, gyorsan összedobsz egy verset. Vagy tán az egyik remek, friss hangú tárcádon matatsz?

Renée nyugodtan ült, s csitító hangon felelte.

– Igaza van. Írtam egy verset, és most a tárcámon dolgozom.

– S persze elégedett vagy magaddal. Most szolgálj akkor ki engem. Hozass nekem teát. Kérdezd meg, mit óhajtanék. Kérdezd meg, hasogat-e még a fejem, fáj-e a torkom.

– Nem kér egy szopogatópasztillát? Vettem egy dobozkával, friss, mentolos az íze, amikor nekem a múltkor a torkom fájt, nagyon bevált.

Ki tudja, tán a mandulám is gyulladt. Beteg leszek. Te pedig szopogatócukorkával kínálsz. Hát ennyire veszel komolyan. Hát ennyit törődsz velem.

Renée kétségbeesett pillantást vetett félbehagyott munkájára, s a konyhába indult.

– Főzök magának teát. Fáni már lefeküdt. Főzök hársfa-teát, egy kis mézzel, jót fog tenni, meglátja.

Sándor visszadőlt a pamlagra, szenvedőn lehunyta a szemét. Renée néhány perc múlva a pamlag melletti kis asztalra tette a teát. Leült Sándor mellé, megsimogatta a kezét.

– Igyon – biztatta –, jó meleg.

Bródy felkönyökölt. Kortyolt a teából. Tekintetéből eltűnt a harag és a kín.

– Miért nem sértődsz meg? – kérdezte váratlanul.

A lány felpillantott. Meglepte ez a fordulat, mint mindig, amikor a férfi nyűgös hangulataiból egyszer csak elemzésbe, önelemzésbe váltott.

– Már megint előbújt magából az író – mosolygott. – Látom, jobban van.

Az visszamosolygott rá.

– Sosem véded meg magad. Hallgatsz. Nem látod, hogy bántalak? Miért csitítasz el?

– Néha magam is csodálkozom – felelte a nő. – De nem sértődöm meg. Érzem, hogy szüksége van rám.

– Úgy bánsz velem, mint egy gyerekkel – fortyant fel a férfi. – Kinevetsz magadban.

– Ugyan már, pihenjen, kérem. Ne vesszünk össze megint.

– Nem tévedek. Gyereknek tekintesz. S tudod, miért van ez?

– Miért?

– Mert te elég vagy magadnak. Erős vagy. Büszke vagy. Egyedül vagy. Nincs rám szükséged.

– De szükségem van magára. Nagyon is. Csak védem a békességünket. A szeretetet. A nyugalmat.

A férfi oda sem hallgatott.

– De nekem szükségem van rád. Kellesz nekem. Add magadat nekem! Ne is maradjon semmi belőled! Azt te csak hiszed, hogy kellesz a világnak.

Az egyik kezével a nő combját kezdte simogatni, a másikkal a derekát ölelte. Renée lehajolt hozzá, az arcát az arcához simította. Megcsókolták egymást.

– Másoknak úgysem kellesz. Csak nekem. Nem adlak oda másnak – dünnyögte a férfi. – Gyönyörű, édes Renáta.

Tenyerét a dekoltázsára simította, ujjait a mellére csúsztatta, körkörösen simogatta. Tenyerébe fogta a mellét, megemelte. A nő behunyta a szemét, úgy várta a folytatást. Kezét lefelé simította a férfi mellkasán és hasán. Ám Sándor egyszer csak ellökte magától. Renée felszisszent, kinyitotta a szemét, és ijedten látta a férfi vad tekintetét. Elhúzódni is alig volt ideje, Bródy már fel is pattant, olyan hevesen, hogy nehezen tudta megtartani az egyensúlyát.

– Te, te – rivallt rá –, te másokkal tartasz, nem is vagyok semmi a szemedben. A saját írásaidat jobbnak tartod. Megírsz engem, érted, megírsz engem, belőlem élsz.

Renée halkan sírni kezdett. Sándor őrjöngve folytatta.

– Nem szeretsz, csak kihasználsz. Élősködsz rajtam. Majd most is micsoda kitűnő szeretkezési jelenetet rittyentesz a tárcádba. Persze csak ügyesen, óvatosan. Izgasd föl a nőolvasókat, hadd élvezzék, de ne higgyék, hogy túlmennek bármiféle határon. Ez a te specialitásod.

– Ne bántson, ne bántson – kérlelte. – Magától tanulok írni, hát nem látja?

Az ablak felé hátrált, kissé tántorogva. A férfi követte. Ám a lány rémült arca láttán hirtelen megállt, leeresztette a kezét. A roham véget ért. Lassan elrendeződtek a vonásai. Visszaroskadt a pamlagra.

Aztán elszégyellte magát, mint mindig, minden ilyen kitörése után.

– Bocsáss meg, Renáta – suttogta.

A lány a fejét rázta.

– Nem értem magát. Mi leli ilyenkor?

Vállára borított egy kendőt, s fázósan összébb húzta. Kivitte a csészéket a konyhába, letette őket az asztalra. Visszament a szobába, az ablakhoz, be akarta húzni a függönyt. Észrevette, hogy áll ott valaki a ház előtt, bámul felfelé az ablakra. Talán tényleg Jászi Oszkár az, jutott eszébe hirtelen. A cselédlány mondta, hogy többször látta az ablak alatt álldogálni. Többször találkozott Jászival társaságban, kávéházban, beszélgettek kettesben is. Tudta, hogy bámulatot ébresztett benne. Talán szerelmet is. Jászi több kártyát is küldött neki, randevút kért. Eddig nem törődött vele, eszébe se jutott, oly sokan küldtek neki hasonló üdvözlőkártyát. Sándor kiszámíthatatlansága le is szívta az energiáját, nem jutott ereje másra gondolni. A könyvét küldte el Jászinak, a novellafüzért, az Egy leány életét, hogy írjanak róla kritikát a lapjában, a Huszadik Században. Talán elolvasta, és szerelmes lett. Mással is megtörtént már. Sokakkal. Az olvasóiban olyan érzéseket keltett, amilyeneket benne a versírás. Azt érezték iránta, azt a bámulatot, azt a rajongást, amit ő akkor érzett, amikor a dalait írta.

Jászi Oszkár lassan elindult az utca túloldalára. Renée önkéntelenül felemelte a kezét, és intett neki. A férfi megtorpant, majd visszaintett. Renée behúzta a függönyt.

Sándor visszaült a pamlagra, s maga mellé ültette. Szelíden megcsókolta, átkarolta a derekát, az arcát a hajába temette. Renée átengedte magát neki, behunyta a szemét, és igyekezett minden gondolatot elűzni.