Főkép

Gyerekkorunktól tanuljuk kifejezni az érzelmeinket. Kisebb-nagyobb sikereket érünk el közben. Akad, aki inkább csendesen szemléli a környezetét, mások harsányan kiáltják az égig, de szép számmal akadnak olyanok is, akik valahol középen helyezkednek el. Nem is szélsőségesek, nem is némák, átlagosak. Szeretnek, remélnek, haragot cipelnek a szívükben, néha hangot adnak neki, máskor hallgatnak. És persze ott a kisebbség, akik úgy teszik közhírré, hogy versbe foglalják. Sokszor nem írják le, kinek született a költemény, bár az utókor gyakran számon tartja a szerelmek, szeretők neveit.

 

Vajon tudták? Az 1900-as évek elején, vagy akár az 1800-asban tudták, hogy afféle celebként, a nyilvánosság előtt élt életeket nem csak a sárguló újságok lapjai őrzik majd? Ez lenne az örökkévalóság? A siker? Hogy amikor már nincs, vagy alig akad élő kortárs – amikor ismerünk valakit, akik ismert valakit, aki egyszer találkozott Adyval vagy József Attilával –, akkor is fennmarad a nevünk, a költészetünk? Ezt akarták? Olyan kíváncsi lennék rá, járt-e bármi a fejükben azon kívül, hogy kiírják a fájdalmukat, örömüket. Lehet, hogy csak én vagyok ezzel így, de nem lenne érdekes?

 

Joseph Campbell, született Seosamh Mac Cathmahoil (1879-1944) ír származású költő, dalszöveg-, és színdarabíró, a századvégi kelta reneszánsz mozgalom egyik jelentős alakja. Belfastban született, egy ír-katolikus, erősen nemzeti érzelmű családban. Tanítóként dolgozott, dalszövegeket írt. Házasságkötése után Dublinba, később Londonba költöztek, és ebben az időszakban mutatták be első darabját is. Később visszaköltöztek Dublinba, ahol a Sinn Féin tanácsosa lett. Az 1922-23-as polgárháborúban erős republikánus eszméi miatt internálták, ezért néhány évre rá Amerikába emigrált. Addigra a házassága megromlott. New York-ban ismét tanított, és halála előtt négy évvel hazaköltözött Írországba.

 

Régóta az a véleményem, hogy jelenleg, az úgynevezett nyugati kultúrában nem becsüljük eléggé az időseket. Dühösek vagyunk rájuk, mert akkor utaznak, amikor mi is tennénk, és most tényleg, nekik nem mindegy, ha már egész nap otthon vannak?! Bosszantanak, amiért lassabbak, kerülgetni kell őket, amiért nem értik meg, hogy a mi világunk egészen más, mint az, amiben ők éltek/élnek. Az összes haragunkat rájuk zúdítjuk, és eszünkbe sem jut, hogy a frusztrációinkhoz nekik semmi közük, a hiba leginkább csak bennünk van. Ledolgozták az egész életüket, becsületben megöregedtek és a hiba, amit a szemükre vetünk, csak annyi, túl sokáig éltek. Persze nem a saját nagymamákkal van a baj, hanem a random idősebbekkel, akiket morgolódva szidunk az utcán, de csak csendben, az orrunk alatt. Pedig ők is valakinek a nagyszülei, akik sietnek a piacra, hogy bevásároljanak az unokájuk ebédjéhez.

 

Joseph Campbell: Öregasszony

 

Mint fehér gyertya

az oltár felett,

oly szép az arc,

ha megöregedett.

 

Mint téli nap húny

szépen, komolyan,

évei multán

az asszony is olyan.

 

Magzata messze,

s bent, a gondolat,

– mint lassú víz

bedőlt malom alatt.

 

Fordította: Dsida Jenő