Főkép

Fülszöveg:

Colin és Maria útja egy éjjel, a szakadó esőben keresztezi egymást. Olyanok, akár a tűz és a víz: a fiú megannyi rossz döntése, erőszakkal teli múltja után keményen küzd, hogy a helyes úton maradjon, a lány azonban le sem tért róla: maga a megtestesült józanság, mértékletesség, és szinte csak a munkájának él. A viharos, váratlan találkozás mindkettejük sorsát megpecsételi, és hamarosan rájönnek: egész életükben másra sem vágytak, csak egymásra. Bimbózó szerelmüket azonban igencsak próbára teszi, amikor felbukkan valaki Maria múltjából. Fenyegető üzenetei fenekestül felforgatják a két fiatal mindennapjait. Vajon ily nehéz időkben is képesek megőrizni szerelmüket, vagy a bosszú lángjai elemésztik a kettejük között kialakult köteléket?

Nicholas Sparks legújabb, mély érzelmekkel és borzongással teli regényének lapjain egy férfi és egy nő egymásra találásának lehetünk a tanúi, összefonódó sorsukban lépten-nyomon megmutatkozik a szeretet, a szerelem és az összetartás ereje. Maria és Colin pedig arra is ráébred: ahhoz, hogy a másik fél valódi énjét megismerjük, a szemünk helyett a szívünkkel kell látnunk.

 

Részlet a regényből:

Prológus

 

Még egy napot sem töltött el Wilmingtonban, és máris biztosan tudta, hogy soha az életben le nem telepedne egy ilyen városban. Mindenütt hemzsegtek a turisták, és a város mindenféle rendezési elv és terv nélkül, tessék-lássék módon terjeszkedett. A történelmi városközpontban ugyan sok verandás, oszlopos, míves faburkolatú, elegáns otthon állt, és a kertekben hatalmas magnóliafák terpeszkedtek, pontosan úgy, ahogy elképzelte, de kifelé haladva hamarosan sivár, egyszintes bevásárlóközpontokkal, vegyesboltokkal, gyorsétkezdékkel és autókereskedésekkel telitűzdelt kerületek következtek. Az utcákat, különösen nyaranta, véget nem érő autóáradat lepte el.

A wilmingtoni Észak-karolinai Egyetem campusán mindazonáltal kellemesen meglepődött. Úgy képzelte, az egyetem területén csupa unalmas, a hatvanas és hetvenes években emelt, jellegtelen épületet talál majd. És valóban akadt belőlük néhány, különösen a campus szélén, de az egyetem központi területe olyan volt, akár egy kis oázis – a késő délutáni napfény megcsillant a Hoggard és a Kenan Hall csodaszép, György korabeli, téglahomlokzatos, portikusszal díszített épületein, amelyeket árnyas sétautak kötöttek össze egymással, és gondosan nyírt pázsitok szegélyeztek.

Az egyetem központi parkja is igazán elnyerte a tetszését. A közepén egy óratorony magasodott; emlékezett rá, hogy amikor először járt itt, milyen mély benyomást tett rá a torony mögötti tó vizében visszatükröződő óra képe, amelyről első pillantásra nem lehetett leolvasni a pontos időt. Most viszont tudta, ha nyitott tankönyvvel az ölében leül bárhová, hogy így tartsa szemmel az embereket, a környéken sétáló, magukba mélyedt diákok egyikének sem fog feltűnni.

Késő szeptemberhez képest meleg volt az idő, a hallgatók sortban és ujjatlan trikóban ültek a füvön mindenütt; annyi meztelen bőrfelület látszott, mintha strandon hevert volna az ember. Azon tanakodott magában, vajon a diákok így mennek-e be az órákra is. Voltaképp hasonlított rájuk: ő is azért jött ide, hogy megtudjon valami fontosat. Az elmúlt három napban háromszor is járt itt, de mindig túl nagy volt a nyüzsgés; tudta, hogy minél többen vannak, annál nagyobb az esélye annak, hogy valaki emlékezni fog rá, és ezt persze nem akarta. Azon morfondírozott, ne keressen-e egy elhagyatottabb helyet, aztán úgy döntött, semmi szükség rá. Amennyire meg tudta ítélni, senkinek sem szúrt szemet.

Közel, nagyon közel járt már a céljához, de a legfontosabb most az volt, hogy türelmesen várakozzon. Mélyen beszívta a levegőt, aztán sokáig bent tartotta, mielőtt kifújta volna. Az egyik ösvényen megpillantott két diákot, akik a vállukra vetett hátizsákkal szemmel láthatóan egy előadásra ballagtak, de a téren sokkal többen voltak azok, akik már most a hétvége lázában égtek. Három-négy fős csoportokba verődve beszélgettek, és közben meg-meghúzták a vizesflakonjaikat, amelyekben – úgy sejtette – inkább valamilyen alkoholos ital volt, semmint víz. A pázsiton két Abercrombie-modell-hasonmás dobálgatta egymásnak a frizbit, a barátnőik közben a gyep szélén beszélgettek. Aztán észrevett egy fiatal párt, hevesen vitatkoztak valamin, a lány arca egészen kivörösödött. Látta, amint ellöki magától a fiút. Ezen elmosolyodott; értette, hogy miért dühös a lány, és az jutott az eszébe, milyen jó neki, amiért nem kell véka alá rejtenie az érzelmeit. Hátrébb, a civakodó pár mögött néhányan lábtengóztak a füvön, a fiatalokra jellemző gondtalansággal, fesztelenül.

Arra gondolt, hogy a diákok többsége nyilván bulizni készül ma este, meg holnap is. Diákklubokban. Kocsmákban. Éjszakai bárokban. Mivel péntek délután alig vannak órák, sokuknál már kezdetét is vette a hétvége. Amikor először szembesült ezzel, őszintén meglepődött; azt gondolta volna, hogy ilyen csillagászati tandíjak mellett a hallgatók inkább még több órát vesznek fel, még többet csüngenek a professzoraikon, semhogy a háromnapos hétvégéknek éljenek. Olybá tűnt, a rövidebb munkahét mind a tanároknak, mind a diákoknak megfelel. Persze manapság mindenki igyekszik mindent könnyedén venni. A lehető legkisebb energiabefektetéssel eredményt elérni. Levágni az utat, ha úgy tetszik.

Ó, igen, gondolta magában. A diákok itt éppen ezt tanulják meg. Azt, hogy a nehéz döntések elől térjenek ki, hogy szükségtelen a helyes úton járniuk, különösképp, ha az extra erőfeszítést igényel. Minek tanulni vagy a világot megváltani péntek délután, amikor ráadásul olyan szépen süt a nap?

Végigtekintett a parkban lévőkön, és azon gondolkodott, vajon izgatja-e őket egyáltalán, hogy milyen életük lesz. Cassie például ezt fontosnak tartotta. Az a lány folyton csak a jövőjét tervezgette. Nagyon tudta, hogy mit akar. Már tizenhét évesen pontos elképzelései voltak, de mintha kissé vonakodva mesélt volna róluk. A férfi akkoriban úgy látta, a lány a lelke mélyén nem bízott igazán sem magában, sem abban az öntudatosnak tűnő lényben, akinek a külvilág szemében látszani akart. Ugyan mi másért döntött volna végül úgy, ahogy?

Ő próbált segíteni neki. Hiszen afféle mintapolgár volt, szó szerint betartotta a törvényeket, rendszeresen bejelentkezett a rendőrségen, még a helyettes államügyészt is felkereste. Akkoriban még hitt a társadalmat helyes útra terelő szabályokban. Ő is abban a naiv hitben élt, hogy a végén mindig a jó győzedelmeskedik, hogy a veszély mérsékelhető, és az események folyását a helyes mederben tarthatjuk. Hogy a szabályok betartása megóvja az embert a bajtól. Cassie is így vélekedett – végül is mindnyájunkat ebben a szellemben neveltek, nemdebár? Ugyan mi másért tanítottak volna erre bennünket a szüleink? Nézz alaposan körül, mielőtt lelépsz a járdáról. Sose szállj be egy idegen autójába. Moss fogat. Egyél sok zöldséget. Mindig csatold be a biztonsági öved. És így tovább és így tovább. Megannyi szabály, ami megvéd bennünket, ha veszély fenyeget.

Aztán később a saját kárán tanulta meg, hogy a szabályok betartása sem mindig óvhat meg a rossztól. Azok ugyanis az általános érvényűek, nem egyéni helyzetekre szabottak; minket pedig kora gyermekkorunktól kezdve a szabályok követésére kondicionálnak, hogy vakon kövessük azokat. Hogy gondolkodás nélkül megbízzunk a rendszer működésében. Ez egyszerűbb is, mint hogy a nagy ritkán előforduló véletlenek miatt aggódjunk. Végeredményben tehát minek előre izgulni a lehetséges következményeken, különösen ha péntek délután szépen süt a nap, és az ember gondtalanul átadhatja magát egy kis jóleső frizbizésnek?

Nincs kegyetlenebb tanítómester a tapasztalatnál. Két hosszú éven át épp eleget gyűjtött belőle, szinte másra sem tudott gondolni akkoriban. Kis híján belerokkant, de legalább kezdett tisztán látni. A lány is tudott a veszélyről. Ő legalábbis többször figyelmeztette rá. Aztán végül mégiscsak a szabályok követése mellett döntött, hiszen az az egyszerűbb.

Az órájára pillantott, és látta, elérkezett az idő. Becsukta a tankönyvet, felállt, és körülnézett, hogy nem keltett-e feltűnést. De senki sem figyelt fel rá. Elindult hát, és a hóna alatt szorongatott könyvvel átvágott a parkon. A zsebében ott lapult az előre megírt levél, ezért a kutatóközpont mellett felszerelt postaláda felé vette az irányt. Odaérve becsúsztatta a borítékot a nyílásba, aztán várt; pár perc elteltével látta, ahogy Serena hajszálpontosan, éppen időben tűnik fel az ajtóban.

Rengeteget tudott róla. Úgy tűnt, a Facebookon, a Twitteren, az Instagramon vagy a Snapchaten manapság minden fiatal kiteregeti élete minden apró mozzanatát, hadd lássa ország-világ. Bárki megtudhatta, hogy mi a kedvenc ételük, ki a legjobb barátjuk, hogy mivel töltik a szabadidejüket. A lány egyik ­Facebook-posztjából már arról is tudott, hogy a következő vasárnap a szüleinél fog ebédelni a nővérével együtt, és ahogy most a lány nyomában haladt, akinek dús, sötétbarna sörényét olykor meg-meglibbentette a szellő, újra meg kellett állapítania, hogy milyen gyönyörű. A mozdulataiból könnyed elegancia áradt, a fiúk arcára elismerő mosoly ült ki, ahogy elhaladt mellettük, bár ő ebből mit sem érzékelt, mert elmerült a társalgásban. Egy alacsony, kövérkés, szőke lány ment mellette, az egyik évfolyamtársa. Együtt jártak az egyik pedagógiai szemináriumra; tudta, hogy a lány általános iskolai tanárnak készül. Ő is terveket szövöget, éppúgy, mint annak idején Cassie.

Serena közelsége felvillanyozta, de azért tisztes távolságból követte. Két hosszú év alatt igencsak felajzottá vált. Serenának persze sejtelme sem volt róla, milyen közel jár hozzá, és hogy mi mindent tehetne vele. Még futólag sem pillantott hátra, de miért is tenné? Nem ismerte őt, így könnyedén beleolvadhatott a tömegbe…

Magában azon tanakodott, vajon Serena miről beszélgethet a szőkével. Talán a hétvégi terveiről? Elhadarja neki, hová szeretne menni, és ki mindenkit akar meglátogatni? A férfinak nagyon is konkrét tervei voltak: úgy döntött, ő is ott lesz azon a vasárnapi családi ebéden, még ha nem is hívta senki. Csak egy másik közeli és hasonlóképp kispolgári házból fogja őket figyelni, mint amilyen az övék. Az épület már vagy egy hónapja üresen állt, a tulajdonosok nem tudták fizetni a hitelt, ezért kilakoltatták őket, a házat azonban még nem hirdették meg eladásra. Bár a bejárati ajtón masszív lakat lógott, neki sikerült az egyik oldalablakon át minden feltűnés nélkül bejutnia. És már tudta, hogy a nagyobbik hálószobából épp Serenáék verandájára és konyhájába lehet látni. Vasárnap onnan fogja végignézni, ahogy ez az erős kötelékekkel rendelkező kis család nevetgélve és egymást ugratva megebédel a verandán.

Mindnyájukról tudott egyet s mást. A családfő, Felix San­chez élete egy bevándorló megtestesült sikertörténete. A családi tulajdonban lévő éttermük falán ott díszelgett egy bekeretezett újságcikk, amelyből sok minden kiderült: hogy kamaszként illegálisan érkezett meg az ígéret földjére, és hogy mosogatófiúként kezdte egy étteremben. Tizenöt évvel később, miután megkapta az amerikai állampolgárságot, már volt annyi összekuporgatott pénze, hogy az egyik városszéli bevásárlóközpontban – La Cocina de la Familia néven – megnyissa a saját éttermét, amelyben a felesége, Carmen receptjei alapján készültek az ételek. A kezdeti időkben az asszony főzött, ő meg elvégzett minden más teendőt. A vendéglő lassanként kibővült, és mára az egész város egyik legjobb mexikói éttermének tartották. Bár az alkalmazottak létszáma időközben több mint tizenöt főre nőtt, többségük a rokonság soraiból került ki, és ettől megmaradt a hely családias jellege. A mai napig mindkét szülő ott dolgozott, és heti három alkalommal Serena is besegített felszolgálóként, akárcsak korábban a nővére, Maria. Felix tagja volt a kereskedelmi kamarának és a Rotary Clubnak is, és a feleségével minden áldott vasárnap ott ült a Szűz Mária-templomban a reggeli hétórás misén, hiszen ő volt a templom diakónusa is. Carmenről kevesebbet sikerült megtudnia, mint a férjéről; róla csak annyi derült ki, hogy még mindig inkább spanyolul beszél, mert az angollal csak nehezen boldogul, és a férjéhez hasonlóan ő is rendkívül büszke a lányukra, Mariára, akinek a családból elsőként sikerült felsőfokú végzettséget szereznie.

Ami pedig Mariát illeti…

Vele még nem találkozott itt, Wilmingtonban. Néhány napra elutazott valahová egy jogászkonferenciára. Mindnyájuk közül róla tudott a legtöbbet. Régen, amikor a lány még Char­lotte-ban élt, a férfi sokat találkozott vele. Rengeteget beszélgettek. Megpróbálta meggyőzni róla, hogy téved. Végül aztán a lány olyan mély sebet ejtett rajta, amelybe ő maga majdnem belerokkant, és amiért meggyűlölte őt.

Amikor Serena elbúcsúzott a barátnőjétől, és a parkoló felé vette az irányt, a férfi egyenesen továbbment. Nem akarta követni, tökéletesen kielégítette az a tudat, hogy vasárnap majd viszontlátja az egész boldog kis családot. Különösképp Mariát. Ő talán még a húgánál is szebb volt, bár mindkettejük sötét szeme és jóformán hibátlan arca arról tanúskodott, hogy a gondviselés a születésükkor minden apró részletre odafigyelt. Elképzelte, ahogy ott ülnek egymás mellett az asztalnál; noha hét év volt köztük, bárki ikertestvéreknek nézhette volna őket. Pedig nagyon is különböztek egymástól. Serena a végletekig barátságos volt, és közvetlen, Maria inkább kicsit tartózkodó és céltudatos, egyben kettejük közül a komolyabb és szorgalmasabb is. Mégis erős kötelék fűzte össze őket: nemcsak testvérek, de a legjobb barátok is voltak. A férfinak úgy tűnt, Serena talán örülne, ha őbenne is meglenne a nővére némely tulajdonsága, és alighanem fordítva is így állt a helyzet. Előre felizgatta ennek a hétvégének a gondolata, mert úgy sejtette, alighanem ez lesz az egyik utolsó alkalom, amelyet a család még a megszokott körülmények között, együtt tölthet. Látni akarta őket, tudni akarta, miként viselkednek egymással, mielőtt ebbe a bájos és boldog kis családi idillbe belecsap a mennykő… Mielőtt mindnyájukat hatalmába keríti a rettegés. Mielőtt az életük előbb apránként, aztán örvénylő gyorsasággal hullik atomjaira.

Ő maga határozott szándékkal érkezett ide. Egy céllal, ami néven is nevezhető.

És ez a név nem más, mint a bosszú.