Főkép

Történetek, melyeknek szépnek kellene lenniük, de nem azok. Dickens a legmeghatóbb karácsonyi mesét kísértettörténetként mondja el, Baricco gyönyörűséges műve valójában egy igazi tragédiát rejt, Lao-ce pedig nyugalmat és békét ígér, miközben romlásba dönt. Azt hiszem, valahogy mind a három kötet esetében sikerült a szokásostól eltérő irányból közelítenem, előbújt a szkeptikus énem, és a vállamon ugrálva kiabálja: ez bizony nem stimmel! Természetesen sarkítok, és mielőtt bárki félreértene, nem arról van szó, hogy ne tartanám olvasásra érdemesnek ezeket a köteteket, csupán arról, hogy úgy érzem, ezúttal számomra valami más vált hangsúlyossá bennük.

 

Charles Dickens: Karácsonyi ének

 

Még ha furcsa ötlet is a megszokott karácsony-körülvesz élményt rémtörténetbe csomagolni, sőt, kifejezetten érdekes, engem mégis kicsit váratlanul ért az az optimizmus, amit Dickens ebbe a történetbe csomagolt. Kísértetek akarják ugyanis megértetni Scourge-dzsel a szeretet, az egymással való törődés fontosságát – ám valahogy nem tudom elfogadni Dickens meséjét, nem biztos, hogy egy ilyen esetben én ezeket az érveket és példákat tártam volna Scourge elé. Szeretnék hinni benne, hogy egy ilyen megkérgesedett szívű vén medvét is meg lehet változtatni, de itt mindez már csodával határos módon történik – igaz, végülis mire lenne jó a karácsony szelleme, ha nem erre? Talán idővel én is tudok majd hinni egy olyan univerzumban, ahol valaki képes egy ilyen traumatikus élmény hatására egyik pillanatról a másikra ennyire gyökeresen megváltozni, de egyelőre marad a szkepticizmus, és ezzel együtt a nyitott hozzáállás – várom, hogy valaki rám cáfoljon.

 

Alessandro Baricco: Selyem

 

Ahogy a reakciókat, értékeléseket figyeltem, a kötet legtöbbek számára egy a vágyódásról szóló, szomorú, de megható történetet jelentett. Mert milyen szép, ha valaki ennyi éven át vágyódik egy soha el nem érhető, messzemenőkig plátói kapcsolat után, amely végigkísér(t)i az életét! Számomra ez nagyon sok minden, de szép biztos nem. Dühítő, elkeserítő, felháborító, sőt egyenesen értelmetlen – azt hiszem, mindez könnyen visszavezethető az alapvetően racionális személyiségemre, de az ember egyetlen életének totális elpocsékolása a parttalan vágyódás miatt az én szememben főbenjáró bűnnek számít. Nem beszélve arról, hogy Hervé Joncour nemcsak a saját életének alakulását befolyásolja jelentős mértékben, hanem a hozzá közelállókét, a közvetlen környezetéét is. Baricco szépelgése nem mentes a már-már giccsbe hajló, hatásvadász elemektől, ideértve a könyv meglehetősen önkényes fejezet-felosztását is, mégsem tudom egyértelműen kijelenteni, hogy ez negatívum lenne ebben az esetben. Talán éppen elegendő, hogy meglehetősen felcsigázott… – vagy mindenképpen szükséges az is, hogy együttérezzek a hőssel? Azt hiszem, az megadja a választ, hogy ugyan ez volt az első találkozásom Bariccóval, de biztosan szeretnék még tőle mást is olvasni.

 

Lao-ce: Tao te king

 

Újra itt vagyunk az örök nyugalom, a mindenről való lemondás és a kellemes, eseménytelen életben. Ahogy már Buddha beszédeinél is éreztem, ez nem az én világom, ez azóta sem változott. Noha Lao-ce bölcsességei között találtam pár igen kedvemre valót, néhány frappáns meglátást, sajnos, úgy tűnik, túlságosan gyakorlatias vagyok ezen tanítások mélyebb befogadásához. Valahogy úgy képzelem, ha az emberiség jelentős hányada magáénak érezné ezen életfelfogást, pár generáción belül érdeklődés hiányában kihalna a teljes emberiség. Nem sok minden áll tőlem távolabb, mint hogy elképzeljek egy olyan világot, ahol nincs semmilyen vágy, semmilyen hajtóerő, semmi, ami megmozgatná a szellemet, a lelket, a szívet - számomra ez egészen horrorisztikus lehetőségnek tűnik. H. G. Wells nagyon találóan így fogalmaz Az időgép című regényében: „Van a természetnek egy törvénye, amellyel rendesen nem számolunk: hogy a találékony, tevékeny értelem a folytonos változás, a veszedelmek és a gondok jutalma.” Nos, én nem szeretnék lemondani a változásról és a veszedelmekről, még ha sokszor közben éppen azt is kívánja az ember, bár minden egyszerűbb lenne. Viszont azokért a bizonyos nagyon találó meglátásokért érdemes átolvasni ezt a rövid terjedelmű könyvecskét, mert akad benne sok ijesztően aktuális gondolat, ami azóta is a pörög a fejemben.

 

Ebben a hármasban különösen izgalmas volt, hogy valamiért az elvárttól ennyire más reakciókat váltottak ki belőlem. Elgondolkodtató, hogy vajon tényleg akkor lesz igazán sikeres vagy jó egy könyv, ha az olvasó pont ugyanazt látja, érti bele, amit az író szándékozott megfogalmazni? Vagy éppen olyan inspiráló és érdekes lehet, ha teljesen más irányban indítja el az ember gondolkodását? Aztán ki tudja ténylegesen, mire is gondolt a költő, mi volt a szándéka. No meg  fenntartom annak a lehetőségét is, hogy az én készülékemben van a hiba, de ez számomra semmit nem von le az olvasmányok élvezeti értékéből – viszont szívesen megvitatom bárkivel, ha kedvet érez hozzá.