Főkép

A hónap költői egészen felvillanyoztak. Kijutott egy minden jel szerint biszexuális, egy korai öngyilkos, egy szadista és alkoholista, illetve egy ügyvéd/politikus. Mi ez, ha nem totális zűrzavar?! Ennek kapcsán elgondolkodtam azon, miért van az, hogy oly sok tragikus sorsú költőt ismerünk? Vajon összefügg ez bármilyen mértékben is a versekkel? Még ha nem is jellemző napjainkra, voltak időszakok, mikor az alkotással járó folyamat volt az éhség, a másság, a szüntelen fájdalom és még egy sereg más. Hogyan lehet ilyen háttérrel csodát alkotni? Vagy talán nem is lehet máshogy…

 

A nemzeti pátosz, a szerelem és a csalódás, a halál folyton visszatérő motívumok, de persze ott vannak az élet csodái, az éledő természet, a lüktető vibrálás, a kíváncsiság, tudni és érteni akarás. Úgy tartjuk, a poéták érzékeny lelkületű emberek, és talán ez igaz is, de emellett csak épp olyanok, mint mások. Isznak, esznek, szeretnek, csalnak, gyűlölnek, megbocsátanak, de sosem felejtenek. Ezekből az érzésekből és a tehetségből állnak össze azok a csodák, amiket aztán mi elolvashatunk. Visszaadni mindazt, amit érzünk, úgy, hogy más is érezze, az az igazi művészet, és igen, ezek talán mind kellenek ahhoz, hogy valaki igazán hiteles legyen.     

 

Algernon Charles Swinburne (1837–1909) angol költő. Költészetére főleg Shelley és Keats hatottak. Hírnevét Atalanta in Calydon (1865) című drámájának köszönheti. Számos novellát és verset írt, valamint közreműködött az Encyclopædia Britannica tizenegyedik kiadásában. Megosztó személyiségként, nem vált hasznára sem szadista-mazochista hajlama, sem alkoholizmusa. Ezeken kívül rajongott a középkorért és a leszbikusságért is. Rengeteg olyan témáról írt, ami tabunak számított, amiben az előbbieken kívül megjelenik a kannibalizmus és az istentagadás is. Visszatérő motívumai az óceán, az idő és a saját halála.  

Hogy hosszú életet élt, azt kizárólag Theodore Watts-Dunton, költő barátjának köszönheti, aki 42 évesen, amikor egészsége súlyosan megromlott, magához vette, és élete végéig gondját viselte. Ezután ifjonti lendületét, már-már rögeszmés lelkesedését elvesztette.

 

A vágy és a kéj folyton űzi, hajtja és korbácsolja egymást. Lehet üres, érzelmek nélküli ösztön csupán, amit kizárólag a kielégülés utáni kívánság hajt, vagy pont fordítva, teli lehet érzelmekkel, szerelemmel, vagy akár dühvel és haraggal. Nyers megtestesülése annak az evolúciónak, amiről szeretnénk elfeledkezni. Az ember csak egy állat, és hiába nyomjuk el vágyainkat, olyan természetesek, mint a szerelem maga.

 

Algernon Charles Swinburne: Tenger és alkonyég között 

(dal a Chastelard című drámából)

 

Tenger és alkonyég között

a szerelem hozzámszökött.

Örömre bú jött, napra éj,

a hosszu vágyra kurta kéj,

s óh szerelem, reád mi jött

tenger és tengerpart között!

 

Tenger és kikötő között

az édesből keserű lett,

a vágyból könny, a könnyből láng,

holt kéjből új vágy, új fulánk:

s a szerelem így font-kötött

a tenger és homok között.

 

Tenger és naphunyat között

egy órát köztünk font-kötött,

de már suhant is, fürge láb,

a tegnapok után tovább

az arany vízen; jött s szökött

tenger és tengerhab között.

 

S tenger fölött és part alatt

minden vágy meghalt, elszunnyadt.

Az első csillag látta, mig

kettőnk egy lett: a második

csak engem látott magamat

tenger fölött és part alatt…

 

Fordította: Babits Mihály