Főkép

Most már biztosan elérkezett a kikelet ideje, mert a környéken a lakásban tartott cicusok mind kiköltöztek az ablakpárkányra. Ebben a korszakban fogynak a ruhák, többet és szabadabban kirándulunk, valamint bimbózó szerelmek ütik fel fejüket mindenfelé. Az összes vérbeli vagy lelkes amatőr író számára aktív, ihletben gazdag korszak kezdődik, amit csak néha és alig-alig zavar meg a realitás. Mint például, amikor átjáró ház lesz a lakásodból, mert minden arra járó azt bizonygatja a folyósón gyülekező, lassan tó méretű pocsolyáról, hogy tőled származik.

 

Mire megértik, hogy a lakatlan szomszédból folyik, csak feléd lejt a kő, már késő. Igaz, korábban nem is tudtál az egészről, de mert mindenkit zavar a jelenség, végre felhívod azt, aki talán segíteni is tud, a közös képviselőt, aki embereket küld. Persze ez nem az ő dolguk, ezért újabbak jönnek, és mindenki hozzád csenget be, te igazítod el őket. Ezen a ponton már teljesen elszáll az ihlet. Elfelejtetted mit csináltál, mibe kezdtél, min járt az eszed, és azon kapod magad, hogy üres fejjel bámulod a monitort, amin ott sorakoznak a havi versek, de nem jut az eszedbe semmi. Aztán mégis, és hirtelen arra is rájössz, szinte csupa különös alakot válogattál össze, és ez visszaránt a feladathoz, mert szereted a különös alakokat.

 

Karay Ilona (1866 – 1880) költőnő. Apja a hozományért nősült, anyja, ábrándos szívű, az életet kevésbé ismerő nőként szívesen segített másoknak. Szülei alapvetően máshogy látták a világot, az asszony segítő szándéka miatt a család eladósodott, és férjével megromlott kapcsolata következtében, a fiait hátrahagyva, Ilonával a szüleihez költözött. A házasságot először nem bontották fel, mert apja azt nyilatkozta, még mindig szereti feleségét, később azonban megismerkedet egy kétes hírűnek tartott nővel. A válás szükségszerű lett, miután újra nősült. Korábban bekövetkezett testvére halála is hozzájárult ahhoz, hogy anyja idegállapota teljesen megromlott. Öngyilkossággal fenyegette meg a lányát, aki maga is nehéz élethelyzetben volt, gyengéd érzelmeket táplált a bátyja egyik barátja iránt, és mindezek, a viszonzatlan szerelem, a szégyen, amit apja miatt érzett, a testvérének halála, és édesanyja állapota arra késztették, hogy 14 évesen, édesapja fegyverével véget vessen életének. Weöres Sándor csodagyerekként, valódi nagy költőnőként emlékezett meg róla.

 

Hogy rátaláltam Karay Ilonára, igazán büszkévé tesz. Elképeszt a stílusa, az, amit és ahogyan ír. Amikor először olvastam ezt a verset, egyszerűen tátva marad a szám. Ízlelgessük kicsit, mert egy gyerek írta. Egy olyan lány, aki sosem lépett ki a tinédzserkorból, aki örökre tizennégy éves maradt. „A halál ajándéka” egyszerű és fájdalmasan összetett. Egy pszichológus rengeteg feldolgozatlan érzést és traumát találna benne, de számomra a legmegkapóbb az élet és a halál szembeállítása, amiből, szinte észrevétlen, a halál kerül ki győztesen. Egy olyan léleknek, akinek érzése szerint az élet csak szenvedést kínál, megváltás az a béke, amit a halálban nyer el.

 

Karay Ilona: A halál ajándéka

Egykor az élet s halál 
Keményen vitatkozott: 
Melyik ember boldogabb, 
Az élő vagy a halott. 

Végre az élet kiált: 
"Ugyan hát mit adsz neki, 
Oly kincset, amilyent én 
Sohasem pótolhatnék ki? 

Ím én mindennel bírok, 
Mi tetszik szemnek, szájnak: 
Az öröm és boldogság 
Mind kezeimben állnak: 

Csak akaratomtól függ 
Az ember boldogsága: 
Te nem vagy ily hatalmas. 
Hogy beszélsz olyan kába, 

Hogy tenálad van csak az 
Egyedüli boldogság?! 
Hisz ilyent állítani 
A legnagyobb balgaság!" 

„A te ajándékaid 
Múlók, még az enyémet 
Nem szakítja meg semmi, 
Nem ér sohasem véget. 

Te fény-gazdagsággal, én 
Egy mással boldogítom 
Az embert: ajándékom 
Neve örök nyugalom!”

Az élet élveket ad, 
Mit a halál nem adhat, 
De nyugalmat, csak a halál, 
És nem az élet adhat. 

Ne féljük hát a halált, 
Olyan az, mint az álom: 
Egy nagy, hosszú nap után 
Az örökös nyugalom.