Főkép

Magyar filmet nézni jó! – szólhatna az egyértelmű felkiáltás, ha elhinné nekem bárki. Valahogy az elmúlt 15-20 év magyar filmgyártása olyan céltudatosan és következetesen döngölte a földbe a magyar film hírnevét, hogy ha ismerőseim többségének elkezdek mesélni egy új alkotásról, akkor nagyon rövid időn belül lehurrognak – hiszen magyar, az meg úgysem lehet jó. Pedig szó sincs erről!

 

Március elseje és hatodika között rendezték a 2. Magyar Filmhetet, ahol új filmet ugyan nemigen mutattak be, ellenben végignézhettük az elmúlt három év „termését”. A magam részéről több mint húsz produkcióra ültem be, és tökéletes megerősítést kaptam abbéli meggyőződésemben, hogy 2013-14 óta a lehető legjobb irányba indult el a honi filmgyártás. Újra érdekes, szórakoztató, mi több, minőségi és profi alkotások születnek, amik tökéletesen megállják a helyüket a nemzetközi mezőnyben (ami persze nem jelent azonnali zsenialitást: ott is épp úgy találkozhatunk jobbakkal és rosszabbakkal). Úgyhogy a következő hetekben arra vállalkozom pár cikk erejéig, hogy bemutassam ezeket a produkciókat, hátha más is kedvet kap megnézni egy-egy „hazait”, vagy talán legközelebb már kevésbé előítéletesen tud közeledni egy új magyar film bemutatójához.

 

Beszéltem már „kisebb” és „közepes” méretű produkciókról is, úgyhogy most ideje a „nagyobbakat” is szemügyre venni. Azért az állandó idézőjel, mert igazából nehéz egyértelmű kategóriákat vonni, vagy teljesen konzekvens mércét alkalmazni – mindenesetre a cikksorozatom zárásaként jöjjenek most azok a filmek, amik valamilyen indoknál fogva (legyen az nézettség, költségvetés vagy hírnév) kiérdemlik a „nagy” jelzőt.

 

Mint mondjuk a Veszettek, ami közel egymilliárd forintból készült, jóllehet ez végül kínosan alacsony nézőszámmal párosult. Pedig (a kissé elszúrt marketingkampányon kívül) semmi sem indokolja ezt, mi több – a Veszettek talán az elmúlt idők legfontosabb és legaktuálisabb magyar filmje. Mondom ezt annak ellenére, hogy azért Goda Krisztina is inkább csak virágnyelven beszél, és megmarad az általános érvényű üzeneteknél (hogy ez baj vagy sem, mindenki döntse el maga), viszont így képes olyan elgondolkodtató víziót elénk vetíteni, ami még akkor is megragad minket, ha amúgy a témáról eddig nemigen volt véleményünk. A „Magyar História X” ugyanis nem szól másról, mint egy kis vidéki városról, ahol a polgárságnak már nagyon elege van a bűnözésből, ami a közvélekedés szerint elsősorban a „telepiekhez” (értse mindenki jól) kötődik. Az új rendőrfőnök (Fenyő Iván) azonban elindít egy rendvédelmi egyesületet, ahol a helybéli fiatal fiúk harcművészetet tanulnak, és amelynek keretében rendet tesznek a városban…

 

Sokan várták a Veszettektől, hogy majd ez lesz a „Magyar Gárda-film”, de szerencsére mégsem az lett: Goda nem akart annál többet, minthogy olyan pontosan és részletesen körüljárja a témát, amennyire eszközei engedik, a valóságot pedig úgyis ismeri mindenki – így tűéles látleletet kapunk nemcsak a kisvárosi bűnözés és konfliktusok alapjairól, de az így kialakuló helyzet okairól, következményeiről, az általa elindított társadalmi folyamatokról is. Az ifj. Vidnyánszky Attila által (amúgy ügyesen) megformált figurán keresztül megértjük a frusztrációt, a bajokat, és azt is, hogy miért tud ez olyan könnyen félremenni: bevallom, sokkal okosabban dolgozza fel a témát, mint azt vártam volna. Amiért mégsem vagyok tökéletesen lelkes, hogy itt-ott picit elszakadt a valóságtól, és már talán túlontúl profi (vagy mondjuk úgy, hollywoodi) lett a produkció, ami nálam rombolta az összképet. De ettől függetlenül is azt gondolom, hogy ha csak egy magyar filmet akarsz megnézni az elmúlt évből, akkor ez legyen az.

 

Ha viszont az aktuális, nagyban politikai témák annyira nem fognak meg, szívesen ajánlom az Anyám és más futóbolondok a családból című filmet. Ugyan itt is van egy nagy adagnyi történelem, ahogy egy család történetén keresztül végigjárjuk a XX. század eseményeit – ám mindezt olyan ártatlan bájjal teszi, amire csak egy ilyen szimpatikus filmnek van esélye. Nincs itt szó hatalmas tragédiákról, mindennek inkább a humoros oldalát fogja meg, és közben megismerjük Gardó Berta életét, amint Trianon, a világháború, a Rákosi-korszak, ’56 és Kádár mellett próbál egy nyugodt világot kialakítani férjével, csak épp az az örökös nyughatatlan természetese nem hagyja békén. Kacagunk és szomorkodunk, szerelmesek leszünk és meghatódunk, nézzük a remek színészi gárda teljesítményét (hirtelen nem is tudom, kit emeljek is: Ónodi Eszter, Básti Juli, Danuta Szaflarska és Gáspár Tibor is csodálatos volt), vagyis teljesen a hatalmába kerít ez a film. Kétségtelenül kicsit régimódi, de ezt a történetet szerintem így volt értelme előadni: naivan, barátságosan, könnyeden, nevetve – igazi klasszikus filmélményként.

 

És ha már a történelmi témáknál tartunk, a következő produkció, amit kiemelésre érdemesnek gondolok, az a Hajnali láz. Gárdos Péter nem csupán regényt írt, de a forgatókönyvet és a rendezést is ő jegyzi, úgyhogy talán egyértelmű, milyen fontos számára ez a téma – a holokauszt két, Svédországban lábadozó túlélője közti szerelem, akik történetesen a szülei voltak. A történet tényleg papírlapokra és vászonra kívánkozik, a végeredményt látva (vagy olvasva, felteszem) pedig semmi okunk sem lehet panaszra: bevallom őszintén, rég láttam ennyire szépen és profin elmesélt szerelmet (bár az is igaz, hogy nagyon ritkán keveredek ilyesmi elé). A történelmi trauma utáni egymásra találás momentumai, a feszültségben és megható pillanatokban gazdag jelenetek mind-mind tökéletesen megkomponáltak, az érzelmek nagyon a helyükön vannak, úgyhogy tényleg minden adott ahhoz, hogy egy kicsit sírjunk, és egy kicsit nevessünk – azt hiszem, az érzelmes téma ilyen feldolgozással járt a legjobban. Ez nem egy újabb holokausztról szóló alkotás, „csupán” romantikus film, annak viszont kitűnő.

 

És ha már a második világháborúnál tartunk, muszáj beszélnem A nagy füzetről. A pár éve még Oscar-közelbe is jutott mű szintén csak háttérnek tekinti a történelmi eseményeket: egy ikerpárról mesél, akiket a harcok miatt vidékre, a nagyanyjukhoz küldenek, ahol átélik mindazt, amit a magyar vidék érzékelt a világháborúból. Az ikerfiúk csak egymáshoz tudnak kötődni: a nagyanyjuk „szukafattyaknak” hívja őket (régi ellentét feszül ugyanis az anya és nagyanya között), a kisváros lakói között nem találnak szeretetre, a szomszéd házba náci tiszt költözik be, mindent a veszély és a fenyegetés ural. Ez a fajta érzelmi elszigeteltség pedig olyan zavarba ejtő helyzetekbe viszi a filmet, amire egyáltalán nem voltam felkészülve: a fiúk érzelmei idegenek maradnak számunkra, motivációik érthetetlenek, sem az okokat, sem a tetteket nem értjük, ez pedig olyannyira elszigetel minket, hogy nézni sem könnyű. Egymás után látszólag céltalanul követik egymást a jelenetek, de csupán látjuk ezeket, és nem érezzük. Gyémánt András és Gyémánt László párosa egyébként ügyes, Molnár Piroska pedig most is brillírozik, de Szász János alkotásába még ők sem tudtak elég életet lehelni.

 

A fenti négyesen túl is akad pár olyan alkotás, amit ebben a „kategóriában” fontosnak tartok megemlíteni, noha én nem a 2. Magyar Filmhét néztem meg őket. Kezdve rögtön a Liza, a rókatündérrel, ami végül a Magyar Filmdíjat is elvitte – ütős koncepció, zseniális humor, elképesztő stílus, csak ajánlani tudom a retró bolondságot. De ott van a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, ami ugyan rémesen kevés pénzből készült, cserébe viszont nagyon szerették a nézők ezt a mai magyar élet egy részét olyan pontosan, humorosan és szeretnivalóan megragadó filmet. A Víkendet inkább azért tartom fontosnak, mert bizonyítja, hogy azért össze tudunk hozni olyan profi thrillert, ami egy pillanatig sem lesz kínos (jó, egy pillanatában azért igen). Ott van még az általam nem igazán kedvelt, de elég szép nemzetközi hírnevet befutó magyar kutya-apokalipszis, a Fehér isten, és persze a végére hagytam a legnagyobb és legfontosabb magyar filmet ezekből az évekből, a Saul fiát.

 

Úgyhogy magyar film volt, van – és lesz is még. Bátorítanék mindenkit arra, hogy ne féljen ezektől, csak azért, mert magyarok. Többségük kétségtelenül nem hibátlan, de ez épp úgy elmondható a hollywoodi alkotásokról is, viszont cserébe ezek sokkal inkább képesek úgy megragadni egy témát, hogy azt magunkénak és fontosnak érezzük. Nézzetek magyar filmeket!