Főkép

Hogy kinek és mit jelent március 15-e, az nagyban függ például attól, mikor nőtt fel, milyen családból jött, és meglepő, de milyen politikai párttal szimpatizál. Az én gyerekkoromban épp olyan kötelező, unalmas és tartalom nélküli ünnep volt, mint az október 25-i dicső szocialista forradalom, és ezért a kötelező Nemzeti dallal együtt nem jelentett többet, mint egy púpot a hátamra. Utáltam, hogy kisdobosnak vagy úttörőnek kellett öltöznöm, aminek persze csak akkor volt jelentősége, ha egyáltalán felavattak.

 

A rendszerváltás után igyekezett mindenki politikai tőkét kovácsolt a nemzeti ünnepekből – azóta sem hagyott fel senki ezzel a jó szokással –, aminek következtében még rosszabb szájízzel tűztem ki a kokárdát, míg végül eljutottam addig, hogy már egyáltalán nem viseltem. Ezzel tiltakoztam a nagy magyarok, a melldöngetők és az álszentek ellen. Aztán néhány éve történt valami furcsa, rájöttem, hogy folyamatosan címkéket ragasztunk dolgokra, helyzetekre, mert máshogy nem tudnánk, ki és mit vár el tőlünk. Nálam akkor jött el végre az ideje, hogy úgy reagáljak, érezzek és gondolkodjam, ahogyan csak akarok. Büszke lettem a magyarságomra, és életemben először, megkönnyeztem a Himnuszt. Nem találtam többé unalmasnak vagy szomorúnak, csak valóságosnak.

 

Petőfi Sándor A magyar nemzet című költeményét a napokban volt alkalmam Nemcsák Károly színművész előadásában meghallgatni, és szíven ütött szinte minden versszaka. Botorság lenne tagadni, hogy ezek vagyunk mi, de arról sem kellene elfeledkeznünk, hány ezrek haltak meg azért, hogy mi fanyaloghassunk. Az alábbi vers talán még a saját idejében sem volt annyira aktuális, mint most. Nem tudom, ki és hogy van vele, de körbenéztem, és arra jöttem rá, lassan egyedül maradtam. A legtöbb barátom elment külföldre, vagy fontolgatja a távozást, néhányan a családomból is máshol próbáltak szerencsét. Az egyetlen különbség, hogy manapság legfeljebb a főnökeink, politikusaink ellen lázadhatunk.

 

Ha végre őszintén szembe tudnánk nézni a kudarcainkkal, félelmeinkkel és fájdalmainkkal, egyformán lehetnénk büszkék a múltunkra, jelenünkre és lehetne végre jövőnk is. 1848-ban is tudták, ingoványra nem lehet házat építeni, és azért, hogy kiszárítsák a földet, képesek voltak harcolni. Azóta sem volt semmi, ami ennyire összekötötte volna ezt a népet, mert hát ímhol egy több mint 170 éve íródott vers, aminek az olvasása után is erre döbbenünk rá. Talán, mert mi magunk sem változtunk. Szóval, hogy kinek és mit jelent március 15-e, sok mindentől függ, azonban az, hogy miről veszünk tudomást és miről nem, már csak tőlünk.

 

Petőfi Sándor: A magyar nemzet

 

Oh ne mondjátok nekem, hogy

Hajnallik hazánk felett!

Látom én: az ő számára sző a sors szemfödelet.

S kérni istent nem merem, hogy

Nemzetem gyógyítsa fel,

Mert e nemzet, elhigyétek,

Életet nem érdemel.

 

Figyelemmel átforgattam

A történet lapjait,

S fontolóra vette lelkem,

Amit e hon végbevitt.

S mit találtam ott fölírva

Századok bötűivel?

Azt találtam, hogy e nemzet

Életet nem érdemel.

 

Jóra termett nép honában

Egy a szív, az akarat,

A közérdek mellett minden

Külön érdek elmarad.

Itten oltárt minden ember

Ön bálványaért emel -

És az ilyen önző nemzet

Életet nem érdemel.

 

Voltak egyesek közöttünk!

Tiszta, hű, nagy szellemek,

Akik mindent, amit tettek,

A hazáért tettenek.

Hány volt köztök, kiket a hon,

Maga a hon veszte el!

És az ily hálátlan nemzet

Életet nem érdemel

 

Más hazában híven őrzik

Mindazt, ami nemzeti;

Ősi kincsét a magyar nép

Megveti, és elveti,

A magyar magyarnak lenni

Elfeled vagy szégyenel -

És az ily elkorcsult nemzet

Életet nem érdemel...

 

Oh de mért elősorolnom

E szegény hon vétkeit?

Lesz- e sors, oh lesz- e isten,

Aki minket megsegít?

A nagy isten szent kegyéből

Jő-e megváltási jel?

Lesz-e még e nemzet olyan,

Hogy halált nem érdemel?