HETI VERS – Francis Jammes: A ház rózsával lenne itt teli

Mostanában gyakran eszembe jut, hogy minden író egy hős. Leginkább azért, mert írnak. Egyre kevesebbnek tetszik az önálló gondolat, és mikor kijön valaki egy új regénnyel, másvalaki folyton megtalálja azzal, hogy ezt ő már megírta. Évről évre jönnek a meglepő perek, és az a legjobb, amikor ismert író perel be ismert írót. A plágium-botrányok gombamód szaporodnak, és némi kajánsággal olvassuk a híreket, mert tudtuk ám olvasás közben, hogy nem egyedi az ötlet, ahogy ötven másik, divatos regény esetében sem volt már az, de elfogadtuk, hogy hatással vannak egymásra, és egyazon divathullámokat lovagolják meg.

 

Ezzel szemben a költők nagyjából ugyanazokkal a témákkal operálnak, mégis tudnak egyedit alkotni. Szerelem, háború, hit, öröm és bánat, megszámlálhatatlan variációban született minden kérdésben, és mégis! Nem érezzük azonosnak, néha áttűnnek ugyan egymásra gyakorolt hatásaik, mégis egyediek, elbűvölőek. Ebből a szempontból mindegy, hogy kiadták kötetben, vagy a neten alkot, hogy szabadverssel, esetleg jambikus sorokban látja az önkifejezés módját. Még a rossz versek is jobbak, mint sok regény, mert mélyről, érzelemmel telítve, a szívből fakadnak.

 

Francis Jammes (1868-1938) francia költő. Bár világéletében középszerű diák volt –középiskolában megbukott franciából –, de Szerb Antal szavaival ő „a gyermeki tisztaság és szelídség költője”. Meglehetősen furcsa személyiség, hiszen lelkes vadász létére szenvedélyesen hitt a veszélyeztetett fajok megmentésének ügyében is. Korában, főként a visszavonuló életmódja miatt, sosem lett divatos költő, ennek ellenére hatása jelentősnek tekinthető a modern költészetre. Műveiben gyakran szerepet kapott az egyszerű vidéki élet szeretete, míg később gyakran visszatér katolikus gyökereihez és hitéhez.   

 

Festményeken látsz ilyen képet, egy pléden összebújva szerelmes pár, végtagjaik összegabalyodva, az élet szépségétől, tökéletességétől megrészegülve, arcukon letörölhetetlen és elégedett mosoly. A kosár körül szinte láthatatlan rovarhordák jelennek meg, hangyák lopják a morzsákat, darazsak gyűlnek az eperlekvárra, na de most komolyan, érdekli őket a veszély? Egy cseppet sem! A darázs is csak része a természetnek, eleme az összképnek, hozzáadódik, mint bármi más. Az édes és a keserű sem más, mint ugyanazon dolog két oldala.  

 

Francis Jammes: A ház rózsával lenne itt teli 

 

A ház rózsával lenne itt teli, s dongó darázzsal.
Vecsernye szólna délután lassúdad kondulással;
a szőlőfürtök áttetsző kövek ilyenkor s lassan
szundítanának benn az árnyékos lugasban.
Ó, hogy szerethetnélek itt. Tiéd e szív, merész
huszonnégy évem, gőgöm és egész
fehér rózsáktól illatos költészetem tiéd;
és mégsem ismerlek, hiába minden hát, nem élsz.
Mert azt tudom, ha élnél, vélem élnél,
velem lennél te itt, velem rejteznél ott a réten,
nevetve csókolnál, fölöttünk szőke méhek,
mellettünk hűs patak s a lombok összeérnek.
A napfény hullna csak, hallgatnánk, hogy sziszegne,
mogyorócserje vetne apró árnyékot füledre
s már nem nevetnénk, mert kimondhatatlan volna
szerelmünk és a szánk némán egymásra forrna;
s érezném ajkaid pirossán, mily varázslat!
a rózsát, szőlők jóizét s mérgét a vad darázsnak.

 

Fordította: Radnóti Miklós