Főkép

A tavalyi évem sajátságosan tele volt homoszexuális „tapasztalatokkal”: színház, éjszakai élet, beszélgetések, találkozások és persze könyvek. Két kötetet is sikerült elolvasnom, a Peremvilágot és A vastagbőrű mimózát – az előbbi interjúkötet, aminek szereplői nemcsak a melegséget és annak néha legszélsőségesebb formáit, hanem a hozzá való viszonyulást is feldolgozták. Ezzel szemben az utóbbi alkotás az előbbinél jóval visszafogottabb, de nem kevésbé érdekes.

 

Nádasdy Ádám költő, műfordító munkásságával valószínűleg sokan találkoztak. Fordított Shakespeare-t, Dantét, Shaw-t, színházak rendszeresen játsszák az általa magyarított darabokat. Nádasdy emellett meleg, nem mintha ennek a munkásságára nézve bármi jelentősége lenne, de a tárgyalt kötet mégiscsak erről szól. A viszonyulásáról saját homoszexualitásához, eszméléséről, ezzel kapcsolatos szerepvállalásáról, és kicsit arról is, milyen a melegség szűrőjén keresztül nézni eseményeket, művészeti alkotásokat, személyeket.

 

Rövid írásaiban két dolog fogott meg igazán: az elegancia és a közérthetőség. Nádasdy stílusa kifinomult, ami nem lehet véletlen, hiszen nyelvészről van szó; pontosan tisztában van a használt szavak súlyával, jelentésével és jelentőségével. Mindig megtalálja a legpontosabb kifejezést, amivel le tud írni egy helyzetet, és fel tudja kelteni az olvasó figyelmét. Igazi élvezet így a szemlélődés.

Másodsorban azért is marad szórakoztató végig, mert nem egy messzi világban történnek, amik történnek, hanem itt, velünk. A szerző falusi mesélőként mindig egy-egy valódi eseményből indul ki, anekdotázik egyet, majd ebből bontja ki mondandóját. A szereplői ismerősek, ezáltal is közelebb hozza a témát hozzánk.

 

Talán emiatt is főleg azok az írások találtak meg jobban, amik egy-egy eseményt, élethelyzetet mutatnak be, vagy legalább abból indulnak ki, mert segítenek igazán kontextusba helyezni a melegséget, illetve azt, milyen lehet melegként élni. Mert igen, az ember mindig igyekszik empatikus lenni, de mégsem mindig sikerül belehelyezkedni a másik bőrébe. A kis történeteken keresztül azonban nemcsak olyan tényeket és történelmi távlatokat kapunk meg, hogy milyen volt az átkosban „pasizni”, hanem azt is, hogy milyen volt ezt ténylegesen megélni. Mik voltak a félelmek, élmények, milyen volt a boldogság és megelégedés.

 

Ehhez pedig csak egy külön adalék Nádasdy „jólfésült polgárisága”, amely okafogyottá teszik a régi sztereotípiákat. Sokakban élhet úgy, akár közvetlen tapasztalatok alapján, hogy a „homokosok” csakis harsány, nőknek öltözött transzvesztiták vagy éppen a divattal túlságosan sokat foglalkozó, lányos fiúk. Ehhez képes a szerző néha bizony maga is megrökönyödik társai viselt dolgain, Istennel társalog, sőt meghatározó számára kereszténysége és talán semmi nem áll távolabb tőle, mint a travik magamutogatása. És ez megint csak segít abban, hogy kicsit kilépjünk a komfortzónánkból.

 

A vastagbőrű mimóza egy remek válogatáskötet, szórakoztatóan beszél egy olyan témáról, amiről mindenkinek van (általában karcos) véleménye. Nádasdy pedig ahelyett, hogy vitatkozni kezdene, szépen, helyenként kedélyesen, de sokszor humorosan, mély ember- és önismerettel beszél nekünk saját magáról és a melegségről. A lényeg talán pedig itt sem más: ahelyett, hogy egymás nadrágjában turkálnánk, inkább tekintsünk egyszerűen emberként a másikra. Megéri.