Főkép

Az elmúlt hetekben arról morfondíroztam, hogy egy ismerősöm nem ismeri Rejtő Jenőt, és elsőre némileg csodálkoztam ugyan, mégsem éreztem sokkot. Erre néhány napja megbotránkoztattam valakit. No nem azért, mert nem olvastam Anne Frank naplóját – jóllehet készülök rá egy ideje –, hanem mert nem tudtam, mi az a pörc. Vagyis tudom én, csak akkor hírtelen a porcra gondoltam, és bevallom, egyáltalán nem érdekelt a téma. Ehhez nyilván van némi köze annak a ténynek is, hogy vegán vagyok. Édesapámnak ezzel nem dicsekednék, elvégre rendes, hagyományos magyar családból származom, évi egy kötelező disznóvágással, de az engem inkább elrettenttet. Soha sem értettem, mire jó az egész, a hányingeren kívül semmi mást nem éreztem, így aztán sosem voltam képes sem megszokni, sem megszeretni.

 

Igen, eljött az ideje, hogy végre bevalljam, a reflektor fényébe állva, büszkén kiáltsam: nem csak a pörccel vannak problémáim! A legtöbb hús fajtát nem ismerem, és tudjátok, mi van, nem igazán izgat! Tisztában vagyok vele, ezért nem vagyok rendes magyar, ahogyan azzal is, hogy zsírtól csillogó szájjal is lehet verset szavalni. No de ha én egyszer nem ezt választottam, mégis kinek ártok vele?! Magamnak, a szervezetemnek, már idáig is csak használtam, orvosi leletekkel bizonyíthatóan, és valamiért még az agyam is jobban funkcionál. Nyitottabb vagyok, könnyebben tanulok, olyan dolgok jutnak az eszembe, amikről azt sem tudtam, hogy egyáltalán hallottam róluk. És hogy mi köze ennek a versekhez? Az égadta világon semmi. Hacsak az nem, hogy én még a disznóvágásról szóló szép, kellemes, megható, vagy akár csak szórakoztató verssel életemben nem találkoztam. A versek mondanivalója, csengése és dallama egyetemes. Mindenhol értik, még akkor is, ha különböző nyelveken születnek. Van bennük valami, ami magával ragad, akár pörc, akár croissant vagy fish and chips.

 

Oláh Gábor (1881 – 1942) költő, író. Egy szegény, sokgyermekes családba született, apja bérkocsisként dolgozott, aki ellenezte tanulmányait. Mégis gimnáziumba, majd egyetemre járt. Ez idő alatt korrepetálással, statiszta munkákkal kereste meg a szükséges pénzt, míg magyar-latin szakos tanárként nem végzett.  A Debreceni Református Kollégium alkalmazta, ezt követően pedig középiskolai tanárként dolgozott. Nevéhez fűződik, hogy Baja Mihály, Gulyás József, Gyökössy József, valamint Madai Gyula együttműködésével létrehozták Bokréta irodalmi társaságot. 1910-től a Petőfi Társaság tagja lett, és ezután nem sokkal a debreceni általános főreáliskolában tanított. 1931-ben Pokol című kötetéért perbe fogták. Csökönyös, kompromisszumra képtelen természete miatt egyre magányosabb lett.

Több korai versével Adyt és József Attilát vezeti elő, novellái önéletrajzi ihletésűek, drámái nem lettek sikeresek. Csokonai Vitéz Mihályról, Petőfi Sándorról készült tanulmányait jelentősnek tartják.

 

A problémák és a megoldásuk sem sokat változtak az elmúlt 100 évben, a szegénységből kivezető út ugyanis az iskolapadban keresendő. Ahogy régen, úgy most sincs sokaknak lehetőségük a tanulásra, és a legnagyobb baj az, a legtöbben azt sem tudják, ezzel hátrány éri őket. Oláh Gábor talán ezért lett tanár, hiszen az apja akarata ellenére tanult, és ezért siratott meg mindenkit, aki jobb sorsa született, mégsem volt képes tenni érte. Hogy nyomorba született, vagy elvesztett mindent, talán mindegy is. Talpra állni ott, ahol nincs stabil talaj, elképesztő teljesítmény volt mindig, és marad örökre. 

 

Oláh Gábor: Dolgozatjavítás

 

Egy kis deák dolgozatát javítom;
„Önéletrajzot” írattam vele.
Előszavában őszintén bevallja:
Bizony, sokat főtt rajta a feje!

Alá-aláhúzok csekély hibákat,
Az i fölébe pontokat rakok.
S kipettyegetve a fehér barázdán
Ragyognak így pirosló csillagok.

S amint tovább-tovább visz röpke szárnyán
A kis deák beszédes bánata:
Ritkulnak a pirosló tintapettyek
És hangosabb lesz a betűk szava:

„Apám sikkasztott s elszökött... Anyámra
Hét apró gyermek gondja rászakadt.
Az emberek nem álltak szóba vélünk,
El is temettek, mint halottakat.

Anyám, szegény, átkozta azt az órát,
Melyben apámmal esküt esküdött.
És kezdtük újra koldus életünket
Leírhatatlan szenvedés között.

Tanulni vágytam, - mert tanulni oly szép!
De nem segített rajtam irgalom.
Ez esztendő utolsó, drága évem,
Jövőre már - hej, másutt folytatom! ...

Kérem, tanár úr, hogyha összevissza
Dülöngnek füzetemben a sorok:
Ne tessék érte nagyon haragudni, -
Mert fáj a szívem, ha rágondolok...”

- Hosszan merengek a sötét betűkön,
S szememre fátyolt bánat könnye fest.
Aztán, lehajtva homlokom kezemre,
Sóhajtva írom be a nagy Jelest.