Főkép

Az egyik kolleganőmmel beszélgettünk, és utalást tettem Rejtő Jenő egyik híres és hírhedt karakterére, Fülig Jimmyre. Kicsit meglepődtem, amikor kiderült, nem tudta, kiről beszélek. Valamikor elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaki, itt, Magyarországon nem ismeri Rejtő alakjait, de manapság már a szemöldökömet sem vonom fel. Elvégre magabiztos álszentként merném-e állítani, hogy én aztán ismerek mindent és mindenkit a magyar irodalomból? Persze, hogy nem. Zavarba lehet hozni újra és újra, és folyton rájövök, nem tudok semmit.

 

Néhány kortárs írótól ösztönösen irtózom, kevés költő nyeri el a tetszésemet, és néha azon kapom magam, már majdnem úgy sopánkodom a színvonal zuhanása miatt, mint egy hetvenéves öregasszony. Nem mintha az én időmben annyival jobb lett volna, és mégis, szinte ösztönösen nyílik a szám, amit erőszakkal zárok össze. Ha valamit tanultam ebből a rovatból, az az, hogy hiába voltam én négyes-ötös irodalomból, minden jel szerint a 90 százalékát átaludtam. Szerencsém volt, amiért nem buktam meg! Így hát nem lepődöm meg többé azon, ha valaki életében nem olvasott el egy könyvet sem, inkább kihívásnak tekintem, hogy valami olyat találjak, ami őt is érdekelné.

 

Christian Johann Heinrich Heine (1797–1856) német romantikus költő, író, újságíró. Egyszerre testesítette meg a romantika utolsó tanúját és az azt meghaladó realista költőt. A köznyelvet emelte irodalmi szintre, és tudósításai az addig elképzelhetetlen mértékig tették könnyeddé a német nyelvet. Kritikusként és újságíróként egyszerre csodálták és félték, bekerült a legtöbbet fordított német költők elit klubjába is. Megítélését a német irodalomban Petőfi Sándoréhoz lehetne hasonlítani.

 

Tudom, fura, de a szerelem gyakran olyan, mint valami csata. Taktikázunk, helyezkedünk, és persze többet sejtetünk annál, mint amink van. A lelkünk mélyén nagyon is jól tudjuk, minden ellenállás hasztalan – ha nem hajlunk meg magunktól, hát megtörünk erővel. És szinte az is biztos, hogy így vagy úgy, de önnön kezünkkel koronázzuk meg új uralkodónkat, majd áhítattal hódolunk neki. Jó esetben maga mellé emel, rosszabb esetben örök szolgálatra kárhoztat, de üsse kánya! Amíg örömünket leljük benne, hát nem mindegy?!

 

Heinrich Heine: Koronázás

 

Föl, föl, dalaim, jó dalaim! 

Föl, fegyverkezzetek!

Hangoztassátok a harsonákat,

s emeljétek paizsra

ez ifjú leányt,

ki mátul egész szívemet

bírandja mint királyné.

 

Üdvözlégy, ifjú királyné!

 

Ott fönn lerántom a napról

a piros sugárú aranyat,

s belőle fölszentelt fejedre

koszorút fonok.

Az égboríték lobogó kék selymiből,

amelyen az égi gyémántok ragyognak,

egy drága darabot lemetszek,

s koronázási köpenyként

királyi vállaidra akasztom.

Kíséretül adok neked

fölcifrázott szonetteket, kevély

terzinákat s udvarias stanzákat;

elmésségem legyen kengyelfutód,

bohócod képzeletem,

Heroldod humorom,

nevető könnyűkkel a címeren,

magam pedig, királyné,

letérdelek előtted,

s hódolva, pirosbársony párnán

átnyújtom a kis darab észt,

amelyet elődöd

még irgalomból meghagyott.

 

Fordította: Petőfi Sándor