Főkép

Kövezzetek meg, de miután a tavalyi Batman évadból a Ragadozókat sokszor jobban élveztem olvasni, mint a címadó szériát, úgy döntöttem, idén rögtön a csajokkal kezdek. Hiába, van ebben a néha egészen szürreális koncepcióban valami szórakoztató: és most nem arra gondolok, hogy lengén öltözködő (vagy ha mégis, akkor nagyon testhez simuló ruhákba bújó) fiatal lányokat nézünk (tudom, hogy képregény, de akkor is), hanem hogy csodálom, Gail Simone mennyire finoman kezeli a hangulatot, mennyire jól eltalálja a drámaiságban és a komolytalanságban az arányokat. De még mielőtt belemennék, mi rejtőzött idén a „Hősvadászok” címre keresztelt történetben, nézzük a Batman 7-es számának második felét.

 

Ott ugyanis kicsit eltekintettünk a szorosan vett Ragadozóktól: no nem messze, hiszen a „Lánybuli” főszereplői szintén hölgyek – méghozzá az akkoriban még Batgirlként tevékenykedő Barbara Gordon (aki a Ragadozókban már Orákulum néven, megváltozott szerepben segít a rosszfiúk üldözésében), Wonder Woman, illetve Zatanna. Hárman kicsit kirúgnak a hámból, buliznak és táncolnak egy estét, hiszen a folytonos stressz közben nem árt egy kis kikapcsolódás… engem pedig már ezzel megnyert magának, ugyanis a szuperhősöknek ezt az oldalát indokolatlanul kevésszer látjuk: hogy milyen emberek rejtőznek a maszkok mögött. Hogy Barbara kicsit félénk, hogy Wonder Woman és Zatanna kicsit belevalóbb, azt persze sejtettük, de mégis más így látni őket – önfeledten, kibújva a jelmezekből, és az emberibb felüket megismerve.

 

A „Lánybuli”-ban ez ragadott meg leginkább: az emberibb oldala. Nem akarom ellőni a cselekményt, de annyit nyugodtan mondhatok, hogy egy olyan eseményt ismerünk meg a füzetben, amire eddig csak utalás történt – ettől pedig az egész szám kap egy nagyon érzékeny, nagyon szimpatikus stílust, amit jó olvasni. Ehhez pedig remekül illeszkednek Cliff Chiang rajzai: itt most nem a lányok „szexis férfiálom” oldala van kidomborítva – szépeknek látszanak, de csak mint három fiatal csaj, akik bulizni mennek (pedig Chiang egyszerűbbnek, vázlatosabbnak tűnő képei önmagukban annyira nem kiemelkedőek). Örülök, hogy beválogatták J. Michael Strazynski történetét a sorozatba, mert tényleg nagyszerű kiegészítés a többihez (egyben felkeltette az érdeklődésem a The Brave and the Bold iránt – ahol eredetileg megjelent a füzet –, hátha más érdekesség is rejtőzik itt).

 

De ott tartottam, hogy Gail Simone, hangulat és a „Hősvadászok”. Azt éreztem ugyanis, hogy amíg a szerző régebben nem igazán tudta, mit is várnak tőle, addig mostanra megtalálta a helyét a Ragadozók sorozatban. Nem akar mindenáron parodizálni, nem veszi nevetségesre ezt az egész „nagymellű, izmos nők latexruhában bűnt üldöznek” koncepciót, nem gúnyolódik „milyenek lehetnek a nők, amikor igazságot osztanak” stílusban a sztereotípiákról, de azt sem hiszi magáról, hogy elérhet Batman sötétségéhez. Egy kellemes, szórakoztató sorozatot szeretne írni, alkalmankénti drámaibb elemekkel (mondjuk az Aratóról szóló duplarész tökéletes példa volt erre), alkalmanként inkább könnyedebbre véve a tempót, de sosem komolytalankodva. Ha kell, időt szán a karakterek érzelmeire; ha kell, foglalkozik az emlékek erejével; de ha kell, rájátszik, képes humoros is lenni (például Lady Blackhawk figurájával).

 

S hogy mi történik idén? A tavalyi évad után ugrottunk hét számot az eredeti sorozatban, aminek során a Ragadozók egy szektás bűnügy után nyomoztak, ám végül az Óratoronynak nevezett főhadiszállásuk megsemmisül. Orákulumnak, Vadásznőnek, illetve Batgirlnek más búvóhely után kell néznie, és mi itt vesszük fel a fonalat: mostantól a Sasfészeknek elkeresztelt repülőgépben utazva fogják felgöngyölíteni az ügyeket, nem maradnak többet Gothamben – különösen, ha máshol nagyobb szükség van a trióra. Pletykákat hallani ugyanis olyan igazságosztókról, akik még a gyilkolástól sem riadnak vissza, márpedig ezt nem hagyhatják a hölgyek. Az ohio-i Daytonba, majd Kansas-be, végül pedig Metropolisba utaznak, hogy utánajárjanak a három esetnek – annyit talán mondhatok, hogy egyik sem bizonyul olyan egyszerűnek, mint ahogyan azt eredetileg elképzelik.

 

A három közül nem tudok igazán kedvencet választani, mert mindegyik tetszett valamiért: Fekete Alice története a kamaszok lelkivilágának ábrázolása, az Arató üldözése a morális dráma és az izgalmas ellenség, míg a Tövis körül zajló események Metropolis városának érdekes környezete és a szereplők közti konfliktusok (avagy tudnak-e végre bízni egymásban a ragadozók?) miatt. A középső duplarészre Ed Benes helyére Tom Derenick ugrott be, ami sok változást nem jelent a korábbiakban megismert rajzstílushoz képest – bevallom, igazából az anatómiai furcsaságok és a nagyon erősen férfiszemre illeszkedő koncepció miatt egyiküket sem kedveltem meg annyira (de azt hiszem, ezek kötelező kellékek ebben a szériában).

 

Közben arra jöttem rá, hogy ha eltekintünk a neccharisnyától és az izmos hasfalak mutogatásától, nagyon szívesen ajánlanám a Ragadozókat a hölgyismerőseimnek, hátha megszeretik a szuperhősös képregény műfaját – így kevésbé bátran merem, de talán érdemes tenni egy próbát: hátha pozitívan lepődnek meg (mindenki más meg úgyis csak Batman miatt veszi a képregényt, és reménykedik, hogy a Ragadozókon is jól fog szórakozni). Én azért örülök, hogy megismerhettem ezt a sorozatot is – bár most egy időre elköszönünk tőlük, annyira nem bánnám, ha még találkoznánk a lányokkal a jövőben. Addig is: Zöld Íjász!