Főkép

Újra lehet magyarul Batmant kapni és olvasni – azt hiszem, az elszánt rajongóknak már ennyi információ is bőven elég, s rögtön szaladnak az újságosokhoz. Ilyet közel tizenöt éve tehettek meg utoljára, és ugyan azóta megjelent néhány kötet (legutóbb 2011-ben a Hush szíve), de már az sem most volt. Aki nem váltott át az angol nyelvű megjelenésekre, az tavaly örülhetett annak, hogy a Kingpin újra belevág a Denevérember kalandjaiba, mi több, a kéthavi megjelenést alkalmanként még különszámokkal is megerősíti. Úgyhogy a kiindulási pont szerintem egyező volt mindenkinél, aki minimálisan is érdeklődik a DC klasszikus szuperhőse iránt: örülünk annak, hogy van, mint ahogy annak is, hogy a Kingpin hosszú távra tervez. Az igazán fontos kérdés azonban csak ezután következik: milyen a képregény?

 

Nem véletlen, hogy rögtön az első évadról (vagy legalábbis az annak kikiáltott hat számról) írok, ugyanis amikor az első vélemények szembejöttek, még én sem tudtam, hogy mit gondoljak. Sokan sokfélét kifogásoltak, én mégis kíváncsi voltam az egész képre, mielőtt véleményt mondanék – ami egyébként mostanra egyértelműen pozitív. De nézzük először az alapokat: minden számban két képregény kapott helyet, az első egy Grant Morrison által írt Batman-történet, míg a második folytatja a magyarul már megjelent Ragadozók sort. A minőség a Kingpinnél megszokott módon magas, kifejezetten jól sikerültek a borítók (néhány még poszterként helyet is kapott a füzetekben), ráadásul a számomra (mint a képregényes univerzumokat kívülről nem ismerő olvasónak) mindig nagy izgalmat jelentő karakterlapokban sincs hiány (hiába, rengeteg a különböző feltűnő hős, de ember legyen a talpán, aki mind ismeri).

 

De a beltartalom fontosabb, s ami azt illeti, elsőre nem is voltam teljesen elragadtatva. Az új magyar kiadás ugyanis tökéletes lehetőséget adott volna arra, hogy rögtön a DC kiadó 2011-es nagy újragondolása (aminek során az összes képregényeket újraindították), a The New 52 kezdetén vegyünk fel a fonalat (szeretek tiszta lapról kezdeni). De ha már nem így alakult, azért amiatt sem kell panaszkodnunk, amit kaptunk: Grant Morrison ugyanis remek író (nem mellesleg nem ismeretlen a magyar olvasótábornak a kultikus Arkham Elmegyógyintézet miatt), és a „Batman és fia” című, négyrészes történettel rögtön meg is kapunk mindent, amit egy jó Batman-sztorinak tudnia kell: nagy adagnyit a címszereplő egójából (és persze a múltjából), feszült küzdelmeket, zavaros érzelmi manipulációkat, egy kicsit Robinból és az elmaradhatatlan sötét atmoszférát.

 

A cím persze árulkodó: Batmannek van egy fia. Hogy ez milyen érzelmi változásokat indít el a főhősben, azt az olvasóra bíznám, bár kétségtelenül izgalmas végigkövetni, hogy Morrison miként vezeti a karaktert: hogyan nyilvánul meg az apai szeretet és büszkeség, hogyan birkózik meg azzal Batman, hogy ezúttal tényleg a saját vérét veszi maga mellé (bár Robin mindig valami hasonló szerepet töltött be, az a kapcsolat azért más tónusú) – főleg akkor, ha a fia nem egészen olyan, amilyet szeretne. A helyzetet bonyolítja, hogy Gotham nem nyugszik, amíg ő apai feladatait látná el – találkozunk hasonmásokkal és emberdenevérekkel, s akkor még hol vagyunk a hatodik szám fókuszában álló „Batman három kísérteté”-től…

 

Az ötödik számban azonban sajátos kitérőt teszünk Joker elméjében: az „Egy bohóc éjfélkor” valójában egy illusztrált novella, mintsem képregény (amely kísérlet még jól is elsülhetne, de szerintem ehhez azért más alkotók kellettek volna). A nagyon komor és őrült hangulatú történet Joker legújabb „csínyét” követi végig, panelek helyett „egyszerű” szövegként, s bár a cselekmény és a stílus lehetett volna ütősebb, érdekes olvasni – a legnagyobb probléma azonban szerintem az illusztrációkkal van: a digitális, 3D-sített torz rajzok bár átadják, milyen lehet Joker fejében lenni, valójában közel sem szépek vagy látványosak. Főleg nem Andy Kubert után, aki a többi füzet rajzolója volt: az ő karakteres, de nem torz, átlátható, de nem túlbonyolított stílusa bár kevés újdonságot tartogat a tapasztaltabb olvasók számára, azért mindenképpen el kell ismerni, hogy minden képe profi, amit élvezet lapozgatni.

 

Ezzel pedig el is érkeztünk a másik sorozathoz, a Ragadozókhoz. Bevallom, eleinte erősen kételkedtem a választásban: noha az igaz, hogy a gothami hölgyeknek már van magyar megjelenési múltja, azért azt nem lehet mondani, hogy annyira népszerűek lennének, mint mondjuk Flash vagy a Zöld Lámpás. Amikor azonban belemerültünk a „Mester és Tanítvány” című, hatrészes sorozatba, azt vettem észre magamon, hogy rendre jobban élvezem, mint a Batmant. A Távol-Keleten induló történet (a Fekete Kanári ellátogat haldokló mesteréhez, ahol találkozik Lady Shivával, majd Karommal) lassan visszakanyarodik Gothambe (ahol az egykori Batgirl, mostanság Orákulum irányítja a hősöket), hogy aztán a végkifejletre minden összeérjen, és a finálét végigizgulva pontot tegyünk az ügy végére.

 

Valójában persze furcsa, mert a „Mester és Tanítvány”-ban látszólag nincs semmi különleges: mégis, Gail Simone olyan finoman bánik a karakterekkel (a narráció nagyon sokat segít), ügyesen vezeti őket és hagy időt arra, hogy minden világosan kiderüljön (ez mondjuk kétségtelenül nagy előnye a hosszú történetszálaknak, még ha ilyenkor minden megjelenés után lerágjuk a körmünket a következőig), ráadásul a történetben is van annyi fordulat és fesztültség, hogy az egy pillanatra se enyhüljön (érdekes módon, itt a filler ötödik rész a visszaemlékezéssel nagyon jól működött). Ed Benes hölgy-centrikus rajzai pedig mindehhez egy stabil, biztos alapot szolgáltattak – ráadásul az alkotó különösen elemében volt a domborodó idomok (testhezálló, illetve lenge ruhák előnyben!) rajzolásában…

 

Újra lehet magyarul Batmant kapni és olvasni – ideje hát szaladni az újságoshoz. Az első évadot elnézve ugyanis minden okunk megvan a bizakodásra (azt csak remélni merem, hogy az eladási adatok is ezt igazolják), igazán ütős hat számot vehettünk kézbe. A kísérletektől sem mentes sorozat továbbviszi mindazt, amiért szeretjük a Gothamben játszódó sötét képregényeket, ráadásul aki esetleg most kezdene hozzá a Denevérember kalandjaihoz, annak tökéletes bekapcsolódási pontot is jelenthet (a Ragadozókhoz sem szükséges igazán előtudás). Miközben a cikkemet írom (aminek az lett a nem várt mellékhatása, hogy megjött a kedvem az újraolvasáshoz, pedig ilyet ritkán szoktam rövid idő elteltével), már kapható a hetedik szám is – benne a megkezdett Batman-sztori folytatásával (idén még nagyon izgalmas események fognak történni Gothamben), akit ezúttal nem a Fekete Kanáriék követnek (ki hitte volna, hogy hiányozni fognak a Ragadozók?), hanem Wonder Woman, Zatanna és Batgirl. Én biztosan velük tartok.