Főkép

A héten, több-kevesebb lelkesedéssel, de már mindenki dolgozik. Az iskola is gőzerővel robog, tehát mondhatjuk, visszatért minden a normális kerékvágásba. Már nem is nagyon kérdezgetjük, hogyan teltek az ünnepek, hiszen véget ért az az időszak, amikor kicsit félvállról vehettünk bármit is. Nem tudom, ki és hogy van vele, én kicsit visszasírom. De ahogy a vonat, úgy az idő sem vár, szóval újra együtt zötykölődünk tömött, és csak néha fűtött villamoskocsikban, préselődünk és dülöngélünk a buszon, egymásba kapaszkodva, vagy rohangálunk, mint a szorgos hangyák.

 

Most olvastam egy Murakami Haruki könyvben, hogy a munkába induló japánok reggelente még azért is aggódhatnak, hogy elvesztik a cipőjüket – annyian igyekeznek ugyanis a különböző vonatokhoz, hogy ha valaki letapossa róluk a cipőjüket, esélyük sincs megkeresni és visszavenni. Szóval nem azért néznek lefelé, mert szomorúak, bár nem kizárt a boldogtalanságuk sem, hanem arra figyelnek, hova lépnek. Nos, nekem legalább nincs ilyen gondom, igaz, nem is 45 másodpercenként érkeznek a különböző szerelvények. De azt hiszem, valamit valamiért. Viszek magammal egy könyvet, és akármilyen rövid távra is megyek, mindig van esélyem néhány oldalt olvasni. Legalább jól indul a reggel.

 

Gottfried Keller (1819–1890) svájci német realista író, a kritikai realizmus alakja, és igen jelentősek politikai költeményei is. Apja esztergályos volt, aki rendkívül korán meghalt. 15 évesen eltanácsolták az iskolából. 1840-től festészetet tanult, ennek ellenére érdeklődése hamar az irodalom felé fordult. Írni leginkább az élet különböző helyzeteiről írt, és az emberi sorsokat idézi meg. Humoros-szatirikus hangvételű novellái Svájc társadalmát veszik górcső alá.

 

Ez a vers egy jó kis misztikus thrillert idéz fel bennem. Minden kihalt és hófehér, amerre a szem ellát, semmi sem mozdul, és akkor hangot hallasz a talpad alól. Lenézel, és a befagyott tó jegén át önmagadat látod, ahogy kaparod, ütöd a jeget. Igazán furcsa, mert a kép annyira békés és csendes, de ugyanakkor elhagyatott és magányos is. A jég választja el az élőket a holtaktól, és amíg az egyik oldalon állsz, nem is sejted, milyen vékony lehet ez a réteg. 

 

Gottfried Keller: Téli éj

 

Szárny se rebbent, megfagyott a csönd,
néma földön villogott a hó,
tiszta volt a csillag sátra fönt
s nem hullámzott, dermedt volt a tó.

Egy fa nőtt a mélyből, ágbogán
megfagyott a víz a tó felett.
Törzsén felkúszott a hableány
és a zöld moszat közt átlesett.

Fenn a vékony jégen álltam én,
örvénylett a víz vak mélye lenn,
s néztem ott a lányt, lengett felém
szép, fehérlő teste meztelen.

Láttam én, hogy felfelé figyel
és a jéglapot tapintva sír…
arcát már sosem felejtem el,
bennem él, míg el nem rejt a sír.

 

Fordította: Radnóti Miklós