2015 legmaradandóbb zenei élményei

Zenét hallgatni mindenki szeret – még az ekultura.hu szerkesztősége is. Rádióban, lemezről, élőben, videókat nézegetve, szinte mindegy is: csupán a fülbemászó dallam, az emlékezetes hangzás, a különleges zenei élmény a fontos. Így, a 2016-os év elején tehát azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy összeszedjük, melyek voltak a 2015-ös év legmaradandóbb zenei élményei – legyen szó új vagy régebbi lemezről, esetleg különálló dalról, koncertélményről.

 

Természetesen most sem azt kerestük, amit mindenféle indokoknál fogva a legjobbnak hívhatunk, hanem amelyik igazán megfogott minket, amelyiknél úgy érezzük, hogy még sokáig fogunk rá emlékezni. Az „eredményre” tekintve úgy tűnik, elég széles palettáról válogatott mindenki: metáltól a világzenéig, instrumentális zenétől kezdve a rockig, magyar és külföldi előadó egyaránt megtalálható a „győztesek” között (a szerkesztőségi, eklektikus zeneválogatást érdemes végighallgatni, hogy tényleg mennyire különböző is az ízlésünk). Reméljük, 2016 legalább ilyen jó lesz zeneileg.

 

Ferencz Anita

 

The Carbonfools: Czechoslovakian Disco

 

Érdekes, hogy ebben az évben szoktam rá arra, hogy munkába menet és hazafele is zenét hallgassak a telefonomon. Sok nehezen induló reggelen átsegített ez az új szokás. Több albumot is végighallgattam így, de ezekről mindig inkább egy-egy szám ragadott meg, nem az egész lemez. A legtöbbször a The Carbonfools szólt a fülemben, tőlük is a „Czechlovakian Disco” lett a kedvencem. Nagyon sajnáltam, hogy a búcsúkoncertjükön pont ezt nem játszották.

 

 

Galgóczi Móni

 

Góbé: Ez van! (CD)

 

Ez a lemez egy egészen fura szempont miatt lett a 2015-ös leg zenei élményem: ezt akartam ugyanis a legkevésbé meghallgatni, függetlenül attól, hogy Tamás mennyit győzködött róla, hogy ugyan, adjak már neki esélyt, hogy tutira szeretni fogom, mert nem lehet nem szeretni, hogy ha ettől nem lesz jobb a kedvem, akkor semmitől, meg egyébként is, legyek már nyitottabb az újdonságok iránt. Ilyen előzmények után szinte biztos voltam benne, hogy nem fogom végighallgatni, aztán úgy esett, hogy hirtelen már vége is lett, én meg csak álltam, mint Rozi a moziban, és nem értettem, mi történt. Nem mondom, hogy minden pillanata tetszett, mert nem, de tagadhatatlanul üdítő változatosság volt a mostanában általam hallgatott zenék után. Sőt, kicsit bátortalanul ugyan, de kimondom: egyszer talán még élőben is meghallgatom őket…

 

Galgóczi Tamás

 

15. Womex (2015. október 21-25., Budapest)

 

Számomra 2015 legnagyobb zenei élménye egyértelműen a 15. Womex volt. Nem vagyok egy nagy koncertjáró, így duplán hatott rám ez az öt napig tartó hangáradat, amely során megannyi stílus és kultúrkör került elém – láttam Afrika ritmusokban kifejeződő életerejét, Ázsia hagyományokból és modern alapokból építkező muzsikáját, Latin-Amerika vérpezsdítő fiestáját, és persze Európa sokszínűségét, amely egyszerre ragaszkodik a múlthoz, és élvezi a jelen változatosságát. S nem utolsó sorban itt fedeztem fel az eddig sem rejtőzködő hazai kínálatot, amely számos figyelemre méltó formációval rendelkezik. Nem mondom azt, hogy október vége óta másként nézem a világot, de zenei érdeklődésemben a hangsúlyok határozottan eltolódtak.

 

Gáti Viktor

 

Arcturus: Arcturian(CD)

 

Bár ennek még sosem jártam utána, úgy érzem, minden évben egyre több lemez jelenik meg, és az általam meghallgatott kiadványok száma is mindinkább nő. Ez némiképp ellentmond a zeneipar jelenlegi állapotának, mégis lehet benne igazság: a zene mindent legyűr!

A 2015-ös év az eddigi legkülönlegesebb volt számomra, zenerajongói értelemben, hiszen a közel másfél évtizedes rock, blues, metal fanatizmusom mellett a jazzhez is megtaláltam az utam. Mindezen felül az év, számomra legjobb és legfontosabb lemeze a hűvös Norvégia felől érkezett, még tavasszal: az Arcturus tíz stúdiólemez-mentes év után ismét elkápráztatott! Ez a kettő híján egy tucat dal minden egyes kihagyott évért kárpótolt, és felerősítette azon meggyőződésemet, hogy az Arcturusnál nincs ügyesebben komponáló, a dallamokra és a lélek legkülönfélébb bugyraira ilyen magas szinten érzékeny, a végletekig igényes metalt más műfajokkal színesítő zenekar a fjordok országában (egész Skandináviában egy ilyen csapat van számomra: örök kedvencem, a svéd Opeth).

Csupán maréknyi formáció képes effajta örömet okozni nekem, mint ők, és nagyon bízom benne, hogy 2016-ban egy hazai koncert révén tovább fokozódhat a csodálatom irántuk.

 

Hegyi Zoltán Imre

 

Javier Paxarino Trio (15. Womex, 4. nap, Művészetek Palotája, 2015. október 24.)

 

Egy itthon ismeretlen formáció, a Javier Paxarino trio, a WOMEX-en hallottam őket. Egyszerűen lenyűgözőek. Paxarino szerintem nem csak spanyolhon egyik legjobb szaxisa, Josete Ordonez elektromos lanton, gitáron és mandolinon is méltó válaszadó, Manu de Lucena pedig gátlástalan pofátlansággal teszi alájuk, amit a legtöbb együttesben hárman se. Na, EZ volt a világzenei beütésű jazzszcéna csúcspontja, konkrétan végigvigyorogtam az egészet az első sorból, olyan széles örömmel, hogy a végén egy hölgy spanyolul szólított meg – szerintem „hazai” rajongónak vélt… mit mondjak, kitüntetésnek vettem.

Remélem, valakinek eszébe jut elhívni ide ezt az elképesztően sokhangú spanyol formációt egész estére, egy szép nagy színpadra. Nagyon megérdemelnék!

 

 

Kovács Tímea

 

Bin-Jip: Heavy (CD)

 

Sokáig vártunk rá, menet közben sokszor tűnt úgy, hogy túl sokáig, ám hallgatva végül az elkészült kompakt történetet, egyértelmű: ennyi kellett hozzá. Noha 2014 decemberében jelent meg, nyugodtan mondhatom, hogy ez az album határozta meg a 2015-ös évem. Pedig... Minimum távolságtartással viseltetek az elektronikus zene irányába, mégis: a Heavy ki sem tud szakadni a lejátszómból. Egy éve minden reggel ez „rúgja be” a motort munkába menet és erre engedem ki a felgyűlt feszültséget a hazaúton. És szinte minden hallgatással újabb rétegei tárulnak fel előttem. Azt hiszem, velem marad 2016-ban is...

 

 

Kökény Pali

 

Sufjan Stevens: Carrie & Lowell (CD)

 

A Carrie & Lowell Sufjan Stevens legcsendesebb és legszemélyesebb albuma, de érzelmileg mégis ez a legnehezebben emészthető, és ez az, ami a leginkább nyomot hagy az emberen. A lecsupaszított, klasszikus indie folk hangzásvilág és Sufjan angyali énekhangja alapján könnyen hihetnénk azt, hogy a szövegek is csak az élet felszínét kapargatják, ez azonban közel sincs így. Nem is igazán érdemes a dalokat önmagukban, a dalszövegek nélkül hallgatni, azokban ugyanis Sufjan legmélyebb fájdalmait tárja elénk, de nem úgy, hogy az ránk nehezedjen, vagy hatásvadász módon meghasson. Egyszerűen, könnyedén, mindenféle pátosz vagy szenvelgés nélkül meséli el, milyen volt az édesanyjához való viszonya (aki bipoláris zavarban és skizofréniában szenvedett, majd 2012-ben gyomorrák következtében elhunyt), és milyen érzés volt gyerekként egy zavarodott, de szeretett személy közelében élni, akit már jóval korábban elveszített, de akinek halála mégis mély űrt hagyott benne. 11 minimalista, édes-bús dal személyes élményeket és bibliai képeket ötvöző dalszövegekkel, amik nem csak a 2015-ös évemet kísérték végig, de még jó sokáig velem lesznek ezután is.

 

Németh Beatrix

 

Breaking Benjamin: Dark Before Dawn (CD)

 

Zenei ízlésem meglehetősen sekélyes, szeretem a rockzenét, meg a rockzenét, és még a rockzenét is. Jó, nem ennyire sarkos, de korántsem ismerek minden bandát – a mostanában divatosakat szinte egyáltalán nem –, keveseket hallgatok, őket azonban nonstop, így aztán senkit sem fog sokkolni, hogy egy olyan albumot választottam, ami rockzenét tartalmaz.

A Breaking Benjamin régóta várt Dark Before Dawn albuma volt idén az egyik legkedvesebb élményem, és ezennel megvallom, az „Ashes of Eden” című számukat kábé ötezerszer hallottam. Nem tudom miért, imádom!

Egyébiránt az egész lemezre elmondható, hogy olyan, mint egy hazatérés. A bandával való ismerkedésem elején, évekkel ezelőtt is azt éreztem, amit most, az új album kapcsán is érzek: ismertem minden akkordját már jóval azelőtt, hogy hallottam volna, és bár látszólag nincs benne új, mégis az. Kényelmes, meleg, rockpaplan, amibe beburkolózom olvasás vagy írás közben. Olyan zene, amiben otthon érzem magam, és ami képes újra és újra elvarázsolni. Nekem való jóság. Ennyi!

 

 

 

 

Rozsonits Judit

 

Palya Bea (Hegykő, a Tízforrás Fesztivál keretében, 2015. július 10.)

 

Bevallom, néhány számát ismertem csak, de azok alapján mindenképpen látni akartam színpadon. Munka után, péntek este, kicsit fáradtan értem oda, szabadtér, lemenő napfény, kedves ismerősök köre – szóval sok minden adott volt eleve a jó hangulathoz.

Aztán kilibbent a színpadra Palya Bea, mezítláb, bő szoknyában, és olyan volt, mintha mindig is ismertem volna. A mesterkéltség, kiszámítottság tökéletes ellentéte. Egy energiabomba. Egy nagybetűs NŐ. Előadóművész és csábító, pajkos tündér egyszerre. Szuggesztív, magával ragadó énekes, szókimondó, egyenes, igen, helyenként trágár dalszövegekkel. Nézetem és hitem szerint mindenkinek látnia kellene őt egyszer élőben. Egészen biztos, hogy a környékbeli koncertjeire el fogok menni ezután, és most már egyre több számát ismerek és szeretek.

 

 

 

 

 

Szabó Dominik

 

Foals: What Went Down (CD)

 

Nagyjából egy kezemen meg tudom számolni, hány új lemez ragadt meg idén – bár volt pár csalódás, igazából ez sokkal inkább az én hibám. Az elmúlt években egyre inkább azt vettem észre magamon, hogy nem igazán keresem az új együtteseket, ritkán hallgatok bele valami újba, egyszerűen nincsenek új kedvenceim. A Foals persze pont a szabályerősítő kivétel – amikor a Szigeten meghallgattam őket, még csak a „hmm, ez egész jó, lehet érdemes lenne belehallgatni” véleményen voltam, aztán eltelt pár hét, az új lemezük meg bekerült a lejátszómba, és hirtelen azon kaptam magam: basszus, végre, ezt kerestem! Ezért érti meg új együtteseket keresni. Ezért a kirobbanó, ráismerő élményért, amikor rájössz, hogy nemcsak hallgatod a számokat, hanem visszhangoznak benned. Üvöltenél a frontemberrel, hátha akkor saját magadból is kiüvöltesz valamit. Hátha akkor jobb lesz neked. Persze nem. De a Foals segít.

 

Takács Gábor

 

John Carpenter: Lost Themes (CD)

 

Visszatekintve idén főleg filmzenéket hallgattam, de azok sokszor igazán akkor ütnek, ha láttuk a hozzájuk kapcsolódó filmeket – Mad Max, Liza a rókatündér, Sicario, Jodorowsky’s Dune –, úgyhogy inkább egy önálló albumot ajánlanék. Persze valahol csalok, hiszen John Carpenter inkább filmes, mint zeneszerző, de több mozijának, mint például a Menekülés New Yorkból vagy a Christine zenéjét is ő szerezte. A Lost Themes az első önálló albuma, ami kicsit olyan, mint Carpenter filmográfiája: hullámzó. Vannak nagyon erős számok, a „Vortex” és a „Night” önmagában is klasszikusok (amik engem első hallgatásra lehengereltek), de akadnak itt kevésbé sikerült dallamok is – mint egy rendező életműve, ahol remekművek és gyengébb filmek is akadnak. Aki kicsit is szerette A 13-as rendőrőrs ostromát vagy A ködöt, annak talán ez is tetszeni fog.

 

Uzseka Norbert

 

Thy Catafalque: Sgùrr (CD)

 

Nem feltétlenül a legkedvencebb albumom ebben az évben, ahhoz túl mélyen érint, de ugyanezért érzem a legmaradandóbb élménynek is. A Thy Catafalque a Skóciában élő, Makóról származó Kátai Tamás egyszemélyes zenei projectje. A nemzetközi metal undergroundban is elismert, neves külföldi kiadónál lévő zenekar a kezdetektől fogva valami mást akart, mint amit bárki más csinál. Nevezhetjük ezt a zenét avantgarde-nak, progresszívnek, black metalnak és még sok minden másnak, de pusztán attól nem lenne jó, hogy egyéni. Tamás megrázó erejű versei, zenéjének sajátos, ezer közül is felismerhető atmoszférája, a szívbemarkoló dallamok teszik jóvá, sőt, csodálatossá. Még akkor is, ha ezen az albumon versből és dallamból is kevesebb van, mint az utolsó kettőn, és hangulatában sötétebb, bánatosabb, néhol dühösebb is, mint amazok.

 

Vörös Eszter

 

Vad Fruttik: Tudom milyen (CD)

 

Nagyon nehéz így év végén kiválasztani az év élményét, különösen igaz ez nálam a zenére, hiszen az itt és most mindig jelentősen befolyásol. Hiába volt fantasztikus élmény a Szigeten a Florence and The Machine-t élőben hallani, vagy a Budapest Parkban Szabó Balázs Bandáját (no meg mindenhol máshol is, hiszen hónapokig csak az ő zenéjüket hallgattam), per pillanat még mindig a Vad Fruttik legújabb, Tudom milyen című lemezének hatása alatt vagyok, így  most épp ez a „leg”. Meg nem tudnám mondani, hányszor hallgattam már végig az egész lemezt, és még mindig döbbenetes mennyiségű energia árad belőle, amiért minden hallgatáskor állati hálás vagyok. Azért 2016-nak mindenképpen érdemes lesz felkötnie a felkötnivalót, ha ezeket az élményeket felül akarja múlni!