Főkép

Bár Szigetre alapvetően nemcsak fellépőkért megyünk, azért kétlem, hogy túl sok olyan fesztiválozó van, akinek egyáltalán nem számít, aznap este épp kire tombolhat a Nagyszínpad előtt. A keddi napot ennek megfelelően az általam nagyon várt együttesek bűvöletében terveztem eltölteni, közben meg kicsit felfedezni mindazt a programkínálatot, amivel a szigetlakók eltölthetik a délelőttjeiket (vagy épp az éjszakáikat: a Luminárium például hajnali egyig van nyitva – ilyenkor legalább még meleg sincs bent, és nyugodtan lehet gyönyörködni az izgalmas formákban és fényekben).

 

Két éve újdonságként vezették be az „útlevelet”, ami amellett, hogy a koncertek listáját és hasonló közérdekű információkat tartalmazza, lehetőségünk van összeszedni kéttucatnyi „pecsétet” is, mintha valóban országhatárokon átívelő utazáson vennénk részt. Az olyan fesztivállátogatóknak, mint én is vagyok, ez pont megadja azt a pluszt, hogy ne csak a délutáni koncertekre érkezzen meg az Óbudai-szigetre, hanem pár órával korábban, így a fennmaradó időt barangolással tudja tölteni. Például nem hittem volna, hogy valaha is a Szigeten fogok az embercsempészet és az emberkereskedelem közti különbségekről beszélni, vagy hogy épp a Hegedűs a háztetőn egyik dalát fogom meghallgatni két helyszín között. Közben kiderült, hogy az Európa Színpadnál Tony Baboon zavarba ejtően magas hangokat ad ki éneklés címén, mint ahogy az is, hogy a cirkuszi előadások kifejezetten érdekesek lehetnek, ha épp nincs mit csinálni (a „Before I Die” installáció pedig már a második napon tele volt írva – mi lesz még később?).

 

Aztán ha már úgy érzi az ember, a lába lassan önálló életre kel, épp itt az ideje egy koncertnek – a Babylon Circus-t két éve fedeztem fel a Szigeten, s azóta többször előfordultak a lejátszómban: ideje volt hát újra élőben hallgatni őket. No nem mintha olyan pihentető lenne egy fellépésük, hiszen a francia sanzonokkal, skával és minden izgalmas műfajjal vegyített dalaik állandó mozgásra, ugrálásra, éneklésre kényszerítik az őket meghallgatókat... Az A38 első koncertje ezáltal igen erősre sikerült – a jó félsátornyi tömeg igen jó hangulatot teremtett, ráadásul a záró „La cigarette”-re tényleg mindenkit megmozgattak. Soha rosszabb kezdést.

 

A fesztivál ételkínálatának szemrevételezése után érkezett a Quimby – hogy aztán jelentősen meglepjenek. Nem teljesen tudom, hogy mi történt a bandában, de Livius a szokottnál is nagyobb szerephez jutott: az esetek többségében ő konferált és szórakoztatta a közönséget, s mintha Kiss Tibi kicsit háttérbe vonult volna, hogy csak az énekre koncentráljon. De mindez együtt járt azzal, hogy mintha a Szigetre a borongósabb, lassabb, elszálltabb (amolyan Livius-stílusú apokaliptikus) dalaikkal készültek volna. Voltak ugyan kötelezők (mégsem maradhat ki egy Quimby-fellépésből a „Sehol se talállak”, az „Autó egy szerpentinen” vagy az „I’ve got a girl”), de mintha most nem a táncolósabb, bulizósabb korszakukat élnék – azt még nem tudom, hogy személy szerint én mennyire örülök ennek, de az biztos, hogy a koncertnek lényegesen más volt a hangulata, mint arra számítottam. Aztán majd legközelebb meglátjuk, hogy csak átmeneti volt ez a változás, vagy tényleg új irányt jelez az együttes életében.

De mindez csak felvezetés volt az este igazán nagy produkciójának – megérkezett a színpadra a Florence + The Machine, hogy aztán elrabolják minden jelenlévő lelkét. Előzetesen még nem teljesen tudtam, mit is várjak: direkt nem néztem utána, hogy milyen koncerteket szoktak adni, de a számaik alapján épp annyira megérkezhetett a színpadra egy érzelmeivel küszködő, magába forduló, bátortalan Florence Welch, mint egy ugrálós és tomboló Florence Welch (az fel sem merült, hogy a gyönyörű hangja ne varázsoljon el minket). Végül én lepődtem meg a legjobban, amikor egy érzelmes és érzékeny, de mégis őrülten energikus hölgy lépett fel a deszkákra, lábujjhegyen, mezítláb, mintha csak egy erdei tisztásra tette volna be a lábát, és közben hallgatná a szférák zenéjét. Ez utóbbi a folytatásban is megmaradt, de azért betekintettünk közben Florence lelkébe is. És talán mondanom sem kell, hogy tetszett, amit ott láttunk.

 

A nap momentuma: amikor a már említett lábujjhegyes, érdeklődő belépő után énekel pár sort a „What the Water Gave Me”-ből, arckifejezésén egyszerre tükröződik fájdalom és düh, mintha épp haragudna valakire, mintha épp nem tudna mit is kezdeni azzal, hogy ötvenezer ember várja minden mondatát, aztán hirtelen a refrénre futásnak ered és körbeszaladja a színpadot. A közönség felrobbant, Florence pedig felengedett: mosolyog, átérez, ráhangolódott a ma estére. És ebben a pillanatban minden benne van, amiért csodálatos a Florence + The Machine zenéje.

 

Innentől persze már nem volt megállás: Florence annyi energiával adta elő dalait, hogy még talán azoknak is tombolni támadt kedvük, akik amúgy nem szeretik ezt a barokkos popot. Az egy kicsit meglepetésként ért, hogy a „The Machine” részre mennyire nem fektetett hangsúlyt (pedig még hárfás is helyet kapott a zenekarban), de valójában az első pillanattól fogva ez az ő színpada volt: és itt nem is csak arra gondolok, hogy mennyire barátságos volt a közönséggel, hogy virágkoszorúkat és ajándékokat fogadott el, hogy kijött és megérintette a rajongókat (olyannyira, hogy a végén többeket fel is hívott a színpadra, akik megölelhették – és persze szelfizhettek), hanem arra, hogy mennyire uralta a személyisége és a jelleme az egész estét. Hogy milyen erősen átélte a dalok érzelmeit, hogy mennyire olyan arcát mutatta, aki az őt körülvevő világ minden rezdülését „fogja”.

 

Hiába, csak magasztalni tudom ezt a koncertet. Minden megkomponáltsága, minden kiszámított másodperce (ne legyenek illúzióink, az este minden mozzanata előre megtervezett volt), minden művisége ellenére magával ragadott – és nem mellesleg természetesnek tűnt. Ehhez persze az sem ártott, hogy nagyon szeretem a dalaikat, most pedig tényleg egy amolyan „best of” jellegű számlistával érkeztek (plusz pont, hogy még a kedvencem, a „Drumming” is elhangzott), nem csak a legutóbbi lemez dalaival – ráadásul tényleg szinte mindegyik szám olyan, hogy őrült jól lehet rá tombolni, ugrálni, énekelni (a „What Kind of Man”-től kezdve a  „Rabbit Heart”-ig), amit Florence Welch-ék maximálisan ki is használtak. Végül persze minden véget ér egyszer, és a „Dog Days Are Over”-rel ők is elvonultak, de hiszem, hogy a jelenlévők életre szóló élménnyel gazdagabban távozhattak. Én biztosan.