Főkép

Azt kell mondjam, a számomra utolsó nap koncertáramlásában egy szemernyivel sem úsztam rutinosabban, mint az első nap – és ugyanúgy nem tudtam megemészteni, hogy nem hallhatok mindent. Fura ez… nem gondoltam volna, hogy ekkora mennyiségben ennyire jól eshet az ennyire erős élmény – kezdem érteni a tisztességben megőszült fesztiváldrogosokat: életkor és előítéletek ide vagy oda, szerintem hozzá tudnék szokni ehhez az életformához… Választani vagy tervezni most sem sikerült jobban, vagy legalább kevesebb hiányérzettel, mint az első nap, de Móricka ezt a napot is elképzelte – s viszonylag sokáig sikerült is ragaszkodnom a tervezethez.

 

Egyértelmű volt, hogy lágyabban kezdek, mint a két korábbi napon – a fesztiválszínházban. Damir Imamovic – Sevdah Takt. Úgy olvastam: török eredetű bosnyák trubadúrzene. Képzeljük el a szelíd, sokszor hajló, finom ívű, lágy férfiéneket, egy olykor határozottan karcos alapra. El is neveztem guzla-bluesnak, nagyon tetszett; nagyon nehéz volt elszakadni tőle – de muszáj volt. Hallani akartam a Baraji-t – hogy máshol hallhatok élőben autentikus előadásban koreai klasszikus zenét, ha nem itt? Ez a produkció esett zene-nyelvben messze a legtávolabbra – mégis, könnyű volt megszeretni. Egyrészt a kimért, utolsó mozdulatig kimódolt színpadképben itt is (akár a tegnapi kubai jazz esetében) a dallamot és ritmust alapozó hangszereket helyezi inkább előtérbe a hagyomány; másrészt az apró, személyes mozdulatok rítusba szövése, a színházi elemek, szólisták ki-bejárkálásai által kerül bele élet, mondjuk úgy kerül a meditáció folyamatos zenekilégzésébe belégzés is.

 

 

Móricka úgy képzelte, hogy ezt a napot nem viszi-fárasztja úgy a kontraszt, mint az első kettőt – így a Mamar Kassey helyett az épületben maradtam (volna) meghallgatni a Canteca de Macao-t. Csak valahogy nem kapott el… úgyhogy kirongyoltam a sátorba – és immár harmadik nap kaptam olyan jó értelemben vett pofont a fekete kontinens énekesétől, hogy ihaj (úristen, én marha! ezt akartam kihagyni…). Yacouba Moumouni mögött – számomra – a WOMEX abszolúte top ritmusszekciója ütötte a dobokat, a felelgetős, ismételgető dalszerkezetekbe annyi színt pakoltak, amennyi csak belefér; ez a csodafurulyás nigeri férfi úgy pörgette a maga dalait, meséit franciául, s a saját nyelvén, mintha tényleg minden szavát értenénk. Valahol azt hiszem értettük is…

 

 

Miután ilyen szép alaposan felborult minden számításom, tovább ügyetlenkedtem: maradtam (volna) a sátorban, de hamar kiderült, hogy előkóstolás (és józan számítás) ide vagy oda, a Tamer Abu Gazaleh mégsem az én világom. Menekültem volna vissza abba, ami (tudom, hogy) az enyém, de Herczku Ági és együttese koncertjére többedmagunkkal már nem jutottunk be – a fesztiválszínház megtelt. Tudtam örülni neki tényleg: hogy az egyetlen koncert, ahova teltház miatt nem fértem be, a mi lányunké; azt azért remélem, az elkövetkező hónapok remélhetőleg zsúfolt koncert-naptárába kerül néhány budapesti alkalom is… csak hogy pótoljuk, ami pótolható. De legalább rápihenhettem az egyik előre felkiáltójelezett választásomra…

 

A Javier Paxarino Trio egyszerűen lenyűgöző. Paxarino szerintem nem csak spanyolhon egyik legjobb szaxisa, Josete Ordonez elektromos lanton, gitáron és mandolinon is méltó válaszadó, Manu de Lucena pedig gátlástalan pofátlansággal teszi alájuk, amit a legtöbb együttesben hárman se. Na, EZ volt a világzenei beütésű jazzszcéna csúcspontja, konkrétan végigvigyorogtam az egészet az első sorból, olyan széles örömmel, hogy a végén egy hölgy spanyolul szólított meg – szerintem „hazai” rajongónak vélt… mit mondjak, kitüntetésnek vettem. Körülbelül úgy éreztem, innentől nekem vége is – az agyam helyén kifacsart citrommal lézengek még egy kicsit itt, ha már… Ere fel beültünk a Muzikancyra, és az annyira közeli, mégis finoman idegen újra hallgatót varázsolt belőlem. Imádtam, hogy milyen makacsul akarta énekeltetni a közönséget Joanna Slowinska, főleg mivel végül sikerrel járt…

 

 

Úgyhogy újult aggyal ültem be a hangversenyterembe Forabanditra – ez a távoli hagyományokban szimpatikusan annyi közöset lelő duó szintén előre kiszemelt Móricka-zsákmány volt, s esetükben az előre tervezés nem is tévedett. Valahol egykori ellenség-kultúrák egymástól is egyformán hangolódó játéka: dél-francia, török és iráni gyökerek, közös törzs, hallgatni való lombozat. Elsőre feltűnik, nemcsak a játék- és énekmód kivagyi trubadúr-büszkesége közös… aztán befejezésül újra sátor, újra Afrika… a ghánai Pat Thomas & Kwashibu Area Band megtáncoltatta a közönséget, és ezt tényleg csak abbahagyni lehetett. Fantasztikusak ezek az afrikaiak – mindegyik csodálatos volt, valójában összemérhetetlenek… az már a magam választása, hogy közülük az első estét parádésan befejező Sarabi fért a legközelebb a szívemhez. Valahogy ővelük tudtam a legszebben együtt-ünnepelni a világunkat lakó fájdalmat is.

 

 

Óriási élmény volt. Javarészt nem úgy, ahogy előre elterveztem. De ez a legkevésbé fontos. Az nem is tervezhető, mi marad veled az élő zenével való, harsány avagy intim találkozásokból. De a szándék, hogy eztán még nyitottabb füllel járjak e találkozásokból született. Ezzel a rengeteg szóval csak azt akartam mondani, amit a Sarabi tagjainak mondhattam, amikor immár ők is közönségként hallgatták a többi előadót: köszönöm! Mindenkinek nagyon köszönöm!