Főkép

Lassan mindenki készülődik a karácsonyra. Elérkezett a nagytakarítások és a vég nélküli sorban állások szezonja, és mi tagadás, egyik tevékenységnek sem vagyok lelkes rajongója. A magam részéről még egyetlen karácsonyi ajándékom sincs, ugyanis családi születésnapokkal vagyok teletűzdelve, de biztos elkap majd a hangulat. Előbb vagy utóbb. Ha nem is öltöztettem magam ünnepibe, már most azon töröm a fejem, mihez fogok kezdeni azzal a néhány nappal, amikor nem kell dolgoznom – szám szerint kettővel –, és még nem tudtam elfogadni azt sem, hogy hamarosan 2016-ot írunk. Kicsit lassú vagyok.

 

Nos, ami azt illeti nem is lassú, csak nem szeretem a változásokat, és az most mindegy, hogy az évszakok, a kollégák, a barátok vagy a rokonok cserélődnek, mindent érint, és ez a baj. Ennek ellenére készen állok ünnepélyesen megfogadni, még akkor is, ha korán van a fogadalmakhoz, hogy hangulatba kerülök. Ha készen álltok rá, ha nem, mert Jinge Bells-ben nagyon jó vagyok. És ha kell, ha nem, én éneklek!

 

Nagy Imre (Gulyás Imre, 1817–1840) költő, nevelő, református teológus.  a debreceni kollégiumban töltött évei alatt, Péczeli József tanár buzdítására kezdett el foglalkozni az irodalommal. 16 éves korától jelentek meg versei Péczeli Lantjában. Filozófiai tanulmányának harmadik évében vállalt először nevelői állást. Akkor Nagyváradra ment, Szász József megyei mérnök fiai mellé, majd egy év múlva tért vissza Debrecenbe, hogy folytassa megszakított tanulmányait. Ezt újabb egy év nevelőként való munka követte, majd már végzett teológusként tért vissza Debrecenbe, ahol a költészeti osztály tanítójává nevezték ki. Sajnos tüdőbaja miatt el sem kezdhette a tanítást, és hamarosan el is hunyt.

 

Az igazi elismerés pedig ekkor következett – a halálát követő napon, 1840. február 1-jén „Árpád” című balladaszerű költeményét a Kisfaludy Társaság költői pályázatán első díjjal jutalmazták, majd verseiből állt az Évlapjai I. kötetének függeléke. Ezt még több megjelenés követett, többek között az Athenaeum gondozásában napvilágot látott az „Árpád”, és más versei, valamint német nyelven is publikálták.

 

A természet örök körforgása újra és újra elképeszt. Minden évben eljön a pillanat, mikor lassú agóniával, mégis gyönyörűen elhal minden, ami élénk volt és lüktető. A legtöbb madár elköltözik, amik maradnak, felkészülnek a hosszú télre. Néhány állat elvermeli magát, és üde színfoltként tündökölnek az örökzöldek. Elképesztően elegáns módon kerül pont a mondat végére, és mindenki már a következő bekezdést várja.

 

Nagy Imre: Ősz’ végén

 

Búsan nyög a’ fuvalm,

Mint gyászos síri dal,

Vegyűlten elmaradt

Árvák fohászival, -

 

Vagy mint utó-sohaj

Haldokló’ ajkain,

Midőn fő pontra gyűlt

Testén a’ földi kín.

 

Ah! vég-fohász ez is,

E’ völgy-zokogta szél,

A’ nagy természeté,

Melly már csak félig él.

 

Ott áll legörbedett

Vállakkal, mint öreg,

Kinek szép napjait,

Nagy bánat ölte meg.

 

Ott áll, alatta a’

Láb ingva rezgedez;

Évit megélt család-

Atya’ hű mássa ez.

 

Ott áll, és reszkető

Kézzel számolja meg

Ezüst hajszálait

Az áldozó öreg.

 

Ott áll, és homlokán

Vésett vihar-nyomok,

Márványtűkörre hullt

Időzilált romok.

 

Ott áll, behúnyva mély

Gödörbe szállt szemét

Igy várja a’ kegyes

Halála’ éjjelét.

 

Ott áll, utána egy

Sötét éjféli ház,

Előtte nyílva sír, -

Ő kor-rongálta váz.

 

Ott áll, még egy fohász

Hörög ki kebliből,

‘S a’ roskadott öreg

Fagyos görönyre dől.

 

Fölötte végzetes

Sárgúlt levél zörög,

Hirdetve, ég alatt

Hogy semmi sincs örök.

 

Csak erény az, mi kor,

Idő után is él,

‘S a’ hamvadó felől

Itéletet beszél.