Leena Krohn: Hotel Sapiens és más irracionális elbeszélések
Írta: Vörös Eszter | 2015. 12. 04.
Szeretném azzal kezdeni ezt az ajánlót, hogy mi a szösz is volt ez az egész?! Igaz, van nekem is elméletem, és ahogy múlik az olvasás óta eltelt idő, mintha valamelyest élesedett volna a kép, de korántsem állítom, hogy sikerült volna megfejtenem ezt a kötetet. Közben pedig egyre biztosabb leszek abban is, hogy nem feltétlenül kell, vagy épp nem is akarom már pontosan tudni, a helyére rakni minden elemét, viszont ettől függetlenül hiszem, hogy ha újraolvasnám (szerencsére a rövid terjedelem miatt erre még a szűkös időkeret ellenére is van reális esély), bőven találnék még benne elsőre felfedezetlen tartalmat. Ki tudja, talán hamarosan még kedvem is kerekedik hozzá, talán még jobban is, mint amikor a megjelenés előtt vártam rá, hiába éreztem először csalódottságot, amint befejeztem az olvasást. Rendesen összekavart, szó se róla.
A fülszöveg és az általam narrátorként elkönyvelt (ez sem egyértelműen kijelenthető) Väinö tanúsága szerint is a nem túl távoli, posztapokaliptikus jövőben járunk, ahol az uralmat a mesterséges intelligenciák által vezérelt gépek vették át, az emberiség nem túl jelentős számú megmaradt példánya pedig ezen a furcsa helyen, a Hotel Sapiensben időzik – nem mintha bármilyen más lehetősége volna... A bentlakók, nem meglepő módon, teljesen őrültek. Az, hogy már korábban is azok voltak-e, esetleg az erősen megváltozott körülmények, a reménytelen bezárt helyzet hozta ki belőlük a korábban mélyre eltemetett elmebajt, egyike a számtalan megválaszolatlan kérdésnek.
Már a regény besorolása is erősen kérdésessé válik, az alcímre gondolva én inkább lazán kapcsolódó elbeszélések füzéreként tudom értelmezni az olvasottakat. Van ugyan közös nevező, de végigvezetett cselekményszál már kevésbé, sokkal inkább rövid életképeket kapunk a Hotel Sapiens lakóinak mindennapjaiból. Már önmagában az nehezen követhető, éppen melyik szereplő nézőpontjából szemlélhetjük, ismerhetjük meg a környezetet, vagy éppen a múlt vagy a jelen tényként kezelt elemeit, nem csoda hát, ha az ember könnyen elveszik a valóság és a fikció vékony határmezsgyéjén, főleg, ha mindezzel a mindenkori elbeszélő sincs feltétlenül tisztában.
A könyörtelen valóságba (nevezzük most így azt, amit a Hotel Sapiens lakói megélni vélnek) azért bekúszik az emberi tényező, és minden, ami emberi mivoltunkból fakad. Akármilyen furcsák is a hősök – az önmaga betegévé váló pszichiáter, az árnyékember, a bámészkodó, a statisztikus vagy éppen a Hétköznapi Ember – nem szabadulunk sem az érzelmességtől és emlékezéstől, sem a filozófia mélységeibe merülő gondolatoktól, vagy éppen az oly kedvelt és népszerű összeesküvés elméletektől, azoktól a dolgoktól, amelyek oly megrögzött jellemzői az embernek, hogy még a mostoha körülmények sem képesek kiirtani teljesen belőlünk. A megismert szereplők akár ma is élhetnének egy másfajta környezetben, de nagyon hasonló problémákkal – nem szükséges a világ végén túl keresnünk ezeket a sorsokat.
Szeretném, ha minél többen elolvasnák ezt a könyvet, mert szíves örömest cserélnék eszmét róla – én biztosan el fogom olvasni legalább még egyszer. Ugyan félek a mélyebb megismeréstől, mert valahol a jótékony homály is vonzó tud lenni, a biztos tudás pedig sokszor megöli a hangulatot, de valami van a Hotel Sapiensben, ami nem hagy nyugodni, és érzem, a kíváncsiságom végül győzedelmeskedni fog. Megkockázatom, akár meg is nézném közelebbről a Hotel Sapienst, ha alkalmam nyílna rá. Természetesen csak akkor, ha nem marasztalnak sokáig.