Főkép

Lassan mindenki készülődik a karácsonyra. Elérkezett a nagytakarítások és a vég nélküli sorban állások szezonja, és mi tagadás, egyik tevékenységnek sem vagyok lelkes rajongója. A magam részéről még egyetlen karácsonyi ajándékom sincs, ugyanis családi születésnapokkal vagyok teletűzdelve, de biztos elkap majd a hangulat. Előbb vagy utóbb. Ha nem is öltöztettem magam ünnepibe, már most azon töröm a fejem, mihez fogok kezdeni azzal a néhány nappal, amikor nem kell dolgoznom – szám szerint kettővel –, és még nem tudtam elfogadni azt sem, hogy hamarosan 2016-ot írunk. Kicsit lassú vagyok.

 

Nos, ami azt illeti nem is lassú, csak nem szeretem a változásokat, és az most mindegy, hogy az évszakok, a kollégák, a barátok vagy a rokonok cserélődnek, mindent érint, és ez a baj. Ennek ellenére készen állok ünnepélyesen megfogadni, még akkor is, ha korán van a fogadalmakhoz, hogy hangulatba kerülök. Ha készen álltok rá, ha nem, mert Jinge Bells-ben nagyon jó vagyok. És ha kell, ha nem, én éneklek!

 

Johann Ludwig Uhland (1787–1862) német költő, irodalmár, jogász és politikus. Neves jogász családból származott, ezért szinte természetes, hogy Tübingenben végzett egyetemi tanulmányai után ugyanitt jogásznak állt. Ennek ellenére lelkesen szerette, írta és kutatta a verseket, szenvedélyévé vált a középkori német irodalom és a népköltészet. Első verseskötete Vaterländische Gesänge (Dalok hazámnak) címmel jelent meg, amely hatalmas sikert aratott, és a 19. század legolvasottabb, legkeresettebb költőjévé tette.

 

Közben politikai pályára adta a fejét, miután a stuttgarti igazságügyi minisztérium államtitkára lett, és mélyen felháborodott az ottani viszonyokon. 1819-ben beválasztották a württembergi parlamentbe, és ezt követően hét évig volt képviselő, de a képviselőház gyakorlatilag semmilyen hatalommal nem rendelkezett, ami ismét elkeserítette. 1829-ben a württembergi egyetem irodalom professzoraként dolgozott, mégis négy év múlva kénytelen volt távozni, ugyanis a professzoroknak megtiltották az egyidejű tanítást és politizálást. Az 1848-as forradalom után a frankfurti nemzetgyűlésben képviselő lett. Kiállt a császárság megszűnése és a forradalmárok mellett, de az első német demokrácia-kísérlet után ismét csalódás érte.

 

Élete végéig hű maradt nézeteihez. Amikor megkapta a legmagasabb porosz állami kitüntetést, a Pour-le-mérite-díjat, azzal utasította el, hogy nem szeretne irodalmi és politikai meggyőződésével feloldhatatlan ellentmondásba kerülni.

 

Talán csak rám jellemző, de így, az év vége felé közeledve előszeretettel mélázom el azon, mi is történt velem idén. Sajnos ez az év nem volt annyira jó, többen távoztak azok közül, akik közel álltak hozzám. Jóllehet tisztában vagyok vele, hogy az élet természetéből adódóan véget ér egyszer, mégis úgy érzem, szívem joga berzenkedni ellene. És ha csak ennyi jut, néhány röpke év, egy kupacnyi emlék, nagy nevetések, mélységes bánatok, hátrahagyott tárgyak összessége, nem adom fel, még akkor sem, ha akár ma harangozhatnak! Éljen az élet!

 

Ludwig Uhland: A kápolna

 

Fent a csúcson kis kápolna,

Néz a völgybe hallgatag;

Pásztorgyermek dalt dalolva

Őrzi lent a nyájakat.

 

Gyászharangot, gyászzsolozsmát

Völgy zokogva visszaver,

Víg nótákat túlharsogják,

S a fiúcska felfigyel.

 

Újra sírba tér egy ember,

Tegnap élve - már halott.

Pásztorgyermek! Szólnak egyszer

Néked is e gyászdalok!

 

Fordította: Dsida Jenő