Bíró Szabolcs: Lángmarta dél
Írta: Galgóczi Tamás | 2015. 11. 26.
Olvasás előtt leginkább arra voltam kíváncsi, hogy amit az ajánló végén látható videóban említett Bíró Szabolcs, miként valósul meg a gyakorlatban. A sorozat címe ugyanis Anjouk és nem pedig a Bátor-család, úgyhogy az érdekelt, hogyan cserélnek szerepet, miként tolódik el a hangsúly a néhai templomos lovagról az ország királyára.
Nos, az egyértelműen látszik, Bátor Attila a második kötet szereposztásakor lecsúszott az első helyről, a korábbiakhoz képes jóval kevesebbet van jelen, már nem csak az ő sorsának alakulásáról kapunk információkat. Viszont Károly Róbert sem kap akkora teret, miként azt előzetesen gondoltam, így az a helyzet állt elő – egyfajta átmeneti állapotként –, hogy jelenleg nincs központi alakja a történetnek, amolyan George R. R. Martin módra, több szereplőt követünk, akik felváltva kapnak lehetőséget életük alakulásának elmesélésére.
Természetesen az előző kötet végén bekövetkezett tragédia alapvetően meghatározza a Bátor-család tagjainak cselekedeteit, gyakorlatilag olyan, mintha a család tagjait kockaként kézbe vennénk, jól összeráznánk, majd szétszórnánk őket az ország területén. Ennek eredményeként senki sem tud a többiekről semmit, mi meg szoríthatunk értük, és közben csendben szidjuk a mesélőt, aki ilyen csúnya helyzetbe sodorta őket. Ez a felállás egyébként remek lehetőséget nyújt arra az írónak, hogy a korabeli Magyar Királyság különböző részeiről, az akkori társadalom egymástól alaposan eltérő rétegeiről mutasson nekünk életképeket. Számomra az volt a legmegdöbbentőbb, hogy létezett nálunk a „rabszolgaság” intézménye: homályos elképzelésem ugyan volt a korabeli osztályokról, de az, hogy a szabadokon kívül ennyire kötött viszonyban lévő szolgák is léteztek – erről még nem olvastam.
Érzésem szerint a Bátor-család tagjaira csak mellékesen, mondhatni megszokásból figyelünk, mert ebben a kötetben sokkal hangsúlyosabb a történelem követése. Ebben a két esztendőben (1321-1322) két fontos, a krónikaírók számára munkát adó, az országot érintő esemény történt. Az egyik a dalmát tengerparton kitört lázadás, aminek okozója Subić Mladen horvát bán pénzcentrikus uralkodása volt, bár nyugodtan mondhatjuk zsarnokoskodásnak is. Ezt megelégelve pár város fellázadt, és segítséget kért Velencétől, majd, hogy még nagyobb legyen a zűrzavar, néhány befolyásos nemesi család is csatlakozott az elégedetlenekhez, aminek eredményeként a bánnak menekülnie kellett, és végső kínjában a királyhoz fordult segítségért. (Érdekességként említem, hogy a Mladen család kései utódjait Zrínyiként ismerjük.) A másik ügy pedig a III. (Szép) Frigyes osztrák hercegnek adott katonai segítség, aki ezért cserébe újra megígérte Pozsony és a Muraköz visszaadását. Hatezer lovas vonult hadba IV. (Bajor) Lajos német király ellen, de a mühldorfi csatában vereséget szenvedett a szövetség.
Mindenkivel egyetértek, aki szerint a csata leírása a könyv csúcspontja. Már az előző kötetben látszott, mennyire értőn, átélhetően írja le Bíró Szabolcs a harcokat, s ha lehet, akkor itt ez még jobban érvényesül. Neki köszönhetően tényleg ott vagyunk a Köcski Sándor és Lackfi István vezette magyar-kun csapat élén, miközben átgázolnak a cseh gyalogságon, majd később távolról nézzük, miként alakul tovább az ütközet. Minden résztvevő úgy mozog, támad, hátrál, menekül, mint ahogyan az a történelmi források szerint megtörtént. Szabolcs a krónikák többnyire száraz leírásait megtölti élettel – persze nagyon sok történelmi regényíró eszembe jut, amikor erről beszélek, hiszen Druontól kezdve Cornwellen át nagyon sokan nagyon jól írnak csatákról. Úgy gondolom lassan, de biztosan Szabolcs is odaér a „hajnali kettőkor felkelek és gond nélkül elmesélek egy csatajelenetet” feladatot sikerrel teljesítők körébe. Vér, sikolyok, halottak, öldöklés, lovasroham – kívánni sem lehet ennél jobbat.
Dicséretes az a mód, ahogyan szerzőnk felhasználja a rendelkezésre álló szakirodalmat és korabeli krónikákat az események rekonstruálására. Gondolok itt például Lajos király csatazáró üdvözletére vagy például a magyar veszteség mértékének említésére (bár azt személy szerint hihetetlennek tartom, hogy három óra kézitusa és a későbbi események ismeretében csak 80 halott volt, ez azonban mit sem von le az élvezeti értékből, köszönet ezért a pár oldalért). Egyetlen bánatom, hogy ezt leszámítva gyakorlatilag semmilyen pofozkodás vagy csetepaté nem történik ebben a részben (a tengermelléki fegyvercsörgés érdemi harcleírás leírás nélkül történik), ami persze az országnak jó, mert béke és nyugalom van, mindenki foglalkozhat a saját ügyeivel (gazdálkodással, kereskedéssel, stb.). De egy történelmi regény - legalábbis szerintem - nem arról szól, hogy Józsi bácsi kimegy a határba, aztán két ökörrel felszántja a földjét, majd elveti a búzáját, hanem olyan fontosabb pillanatokról, amelyek úgymond a korabeli tévéhiradóban is vezető hírként szerepeltek volna. Azért legalább pár bandita vagy kóbor lovag kivonhatta volna a kardját…
Úgy érzem, javult az előző részben még említett jellemábrázolás, árnyalódtak a karakterek. Bár Bátor Attila továbbra is fura figura marad a szememben, akiről nem tudom eldönteni, milyen is valójában. Időnként olyan, mint az évtizedekig nyugalomban lévő vulkán, ami egyszercsak kitör, és akkor teljességgel kiszámíthatatlan, hogy mit művel. De van olyan is, hogy hónapokig engedelmeskedik a királynak, aztán meg csapot és papot maga mögött hagyva megy a saját feje után. Nem tudom, ezt a középkorban mennyire lehetett megcsinálni, illetve az ő múltjával – elvégre templomos lovag volt – ez a viselkedés mennyire elfogadható, nekem mindenesetre helyenként érthetetlen. Hasonlóan nehezen értelmezhető számomra, hogy mit keres a történetben fiának két „testőre”, akik - legalábbis egyelőre - dramaturgiailag semmit nem tesznek hozzá a történethez.
Mindezen teljesen szubjektív apróságok ellenére a Lángmarta dél olvastatja magát, a szereplősokaságnak köszönhetően sűrűn váltakoznak a helyszínek, ettől viszont egyetlen pillanatra sem válik unalmassá a történet, amire leginkább a pergő, izgalmas, cselekménydús jelzőhalom illik. Sorozatról lévén szó, a befejezés ismét olyanra sikeredett, amitől módfelett kíváncsi lettem a folytatásra – ha hinni lehet az ígéreteknek, jövőre már kézbe is vehetjük.