Beleolvasó – Bíró Szabolcs: Lángmarta dél

A regény fülszövege:

1322. Miután Anjou Károly egy minden addiginál hatalmasabb sereggel meghódította a Felvidéket, és az utolsó erdélyi vár ellenállását is megtörte, még mindig nem kezdheti meg a nyugodt birodalomépítést. Az ország déli részén a Subicsok törnek borsot az orra alá, így a királynak a tengermellék felé kell fordítania tekintetét, és folytatnia az évtizedes belháborút, melynek talán sosem lesz vége. László, a lecsúszott udvari lovag, miután gyilkosként megszökött Temesvárról, és önmaga elől is menekülve vergődött át az országon, a horvát bán oltalma alatt próbál új életet kezdeni – ám a sors akarata folyvást közbeszól. Lackfi István, az alacsony sorból származó vad székely harcos, aki a felvidéki hadjáratban szerezte meg lovagi címét, ezúttal ezer lovast vezet a mühldorfi csatába, ahol egyszer s mindenkorra eldől, ki örökli a német-római császári címet. Mindeközben a sorsával megbékélt, és ismét liliomos lovagként élő Bátor Attila elszántan igyekszik megtalálni fiát és feleségét, akikről azt sem tudhatja, élnek-e még egyáltalán. A remény élteti, de a kegyetlen bosszúvágy hajtja: egy fekete lobogót keres, és az embert, aki elárulta.

 

Bíró Szabolcs nagyszabású történelmi regényfolyamának második kötete a XIV. századi Magyar Királyság legdélibb csücskébe kalauzolja az olvasót, ahol még mindig virágzik a kiskirályként pöffeszkedő uracskák hatalma, és melynek olvasztótégelyében egyének, dinasztiák és birodalmak sorsa dőlhet el.

 

 

 

 

Részletek a könyvből:

– Nem félsz, unokaöcsém? – kérdezte Frigyes, ahogy elvette a kupát Károly kezéből. Először majdnem elutasította, mert nem akarta a mézsört borral keverni, de aztán valahogy mégis megkívánta az italt.

– Mitől kéne félnem? – foglalt helyet kis emelvényen álló trónusán a magyar király. – Csak ketten vagyunk itt. Az ott – bólintott a bejárattal szembeni ajtó felé – egyenest a hálótermembe vezet. Befelé csak az őrökön át vezet út.

– Na és mi van – mosolygott Frigyes, miközben leült egy kecskelábú székre –, ha valójában azért jöttem, mert a koronádra fáj a fogam? Ha most tőrt rántanék, senki sem állhatna az utamba.

Károly felkacagott. Őszintén, teli szájjal nevetett.

– Ne haragudj – emelte kupáját bocsánatkérőn –, de mit sem látnék szívesebben, mint azt, hogy te rám rontasz.

– Erősebb vagyok, mint amilyennek látszom – dünnyögte az osztrák herceg, és reménykedett benne, hogy a kerek képére kiülő szégyenpír nem látszik a félhomályos szobában.

– Egy templomos lovag okított, még ifjú koromban – magyarázta Károly. – Nem szoktam vele dicsekedni, de pontosan megtanított rá, miképp bánjak a karddal és a tőrrel. Tudom, mit tennék, ha döfnél vagy vágnál, ha a gyomrom vagy épp a torkom felé közelítenél a gyilokkal. Rövid úton eltörném a karod, és ellened fordítanám a saját fegyvered. No de nem gondolom én, hogy ezért tetted meg ezt a hosszú utat. Én végigjártam azt a göröngyös ösvényt, mely a koronához vezetett, épp ezért jól tudom, hogy magyar földön semmire sem mennél vele, ha engem eltennél láb alól – kuncogott, és nagyot kortyolt a borból. – Mindig lenne egy újabb pártra való nemes, aki kitalálná, hogy miért nem érvényes a jogod. És mivel az esztergomi érsek a tulajdon sógorom, számíthatnál rá, hogy hiába mégy Fejérvárra a Szent Koronával… Meg aztán királyok még sakkjátékban sem ütik le egymást. De ha jól sejtem, neked korántsem Szent István koronájára fáj a fogad.

– Jól tudod te, mire fáj – állt fel Frigyes, majd elkezdett fel-alá sétálgatni a szobában.

– Későre jár – mondta Anjou Károly, és az este folyamán először fordult elő, hogy hiányzott a vidám, játékos él a hangjából. – Azt javaslom, beszéljünk őszintén, mint két férfi. Mint két rokon. Mondd hát, mit kívánsz tőlem!

Habsburg Frigyes, aki épp a nagy ablak faragásait vette szemügyre, hirtelen megfordult, és elszántan a magyar király szemébe nézett.

– Jövőre hadjáratot indítok az unokatestvérem ellen – mondta ki, amit már hetekkel korábban elhatározott. – Nincs több játszadozás. Nem a hívei földjeit akarom felforgatni, nem az alattvalóit kívánom megrövidíteni. Elegem van a huzavonából. Háborút akarok, Károly!

– És úgy hiszed – sóhajtott a király –, hogy tőlem meg is kapod…

– Úgy hiszem, itt az idő, hogy tettekben is mellém állj. Rokonok vagyunk, épp az imént mondtad! Több mint hét éve vagyok párthíveim megválasztott királya, de még mindig csak ellenkirály lehetek. Itt az idő, hogy én legyek a német-római császári cím egyetlen örököse!

– Mit akarsz tőlem? – tárta szét a karját Károly. – Pénzt?

– Tartsd meg a pénzed! – legyintett Frigyes. – Nekem embereket adj! Harcosokat. Ölésre kész ezreket. Ne tagadd, hogy óriási erőknek parancsolsz! Azt mondják, Rozgony óta megtízszerezted a sereged létszámát, és hogy azóta is évről évre egyre több a katonád. A háborúidat megvívtad…

 

***

 

Két lovag, egy fegyvernök és négy lándzsás lovas léptetett keresztül a város zsúfolt utcáin, egyenesen a síkra épített királyi vár felé tartva. Kimerült és fázott mind a hét férfi, egy alapos pihenés és némi meleg étel jót tett volna mindegyiküknek. A tekintélyes méretű fekete bajszot viselő székely, aki csupán a nyár vége óta büszkélkedhetett lovagi címével, ennek már többször is hangot adott aznap, de a balján haladó, szigorú tekintetű lovag csak a szemöldökét ráncolta. Ő akkor se vallotta volna be, hogy fáradt, ha már a lovát se bírta volna megülni. Óriásira nőtt fegyvernöke nála is rosszabb volt e tekintetben: az a fajta harcos, aki hiányzó végtagokkal, felnyitott gyomorral sem vallja be, hogy nagyobb baj érte egy karcolásnál. Ami pedig a nyomukban haladó négy lándzsást illeti… hát, őket nem kérdezte senki.

– Elég volt! – nyögte Lackfi István, akinek még a bajsza is kókadtan lógott az orra alatt. – Már így is túl sokat kutakodtunk a saját szakállunkra. A király nem is tudja, mi történt a birtokodon, pedig elsőként neki kellett volna szólnod. Mondtam, hogy ezt kéne tenned? Mondtam, komám, de te nem hallgattál rám! Rendben, gondoltam, ha ígéretet tettem, nem hagylak cserben. De ez már bizony sok: nyakunkon a tél, napok óta csak kemény, hideg, szikkadt ételt ettünk, és egy lépéssel sem jutottunk előrébb, amióta otthagytuk a majorság romjait…

– A családom sorsáról beszélsz, István! – Bátor Attila, a király lovagja szeretett volna mennydörgő, dühös hangot megütni, de már tőle is csak elcsigázott, rekedtes dörmögésre futotta. – Nem várhattam egy napot se. Te talán képes lettél volna rá?

– Még azt sem sikerült megtudnunk, mikor dúlták fel a birtokodat – folytatta a zsörtölődést a székely hadfi. – És árva nyomát se láttuk se az asszonyodnak, se a fiadnak, pedig töviről hegyire bejártuk az utat Dubicától idáig! Egyetlen faluban, városban, egy árva tanyán sem tudtak semmit a hollétükről, így sajnos azt kell mondanom, hogy igen, én képes lettem volna hideg fejjel gondolkodni! Mert így semmi mást nem tettünk, csak az időt pazaroltuk, márpedig lehet, hogy ezzel a lehető legrosszabb dolgot követtük el, és a családod…

Lackfi elharapta a mondandója végét, de már későn. Attila olyan hideg, gyilkos tekintettel meredt rá, mintha kész lenne ott helyben felkoncolni a férfit.

– A családom…? – kérdezte keményen. – Mit akartál mondani? Halljam! Hogy már nem is élnek?

– Figyelj rám, egyetlen drága barátom! – próbált a lelkére beszélni István. – Mindahányan a végét járjuk. Már gondolkodni is nehezen tudunk, muszáj aludnunk, ahogy neked is. Károly a testvérének nevez, és te képes vagy hetedmagaddal róni az utakat? Ha eddig nem is hallgattál rám, legalább most, hogy itt vagyunk Temesváron… Legalább most szedd össze magad, és kérj segítséget a királytól! Az ő keze bárhová elér, s talán már holnap meglelné a tieidet…

– Igazad van – sóhajtott fájdalmasan a liliomos lovag. – Habár Károly tavaszig nem számít ránk, azért csak a színe elé engednek…

 

***

 

– Mikolaj volt az – kezdte az öreg molnár, hisz jól sejtette, a lovag elsőként a főkolompos nevére kíváncsi. – Mikolaj tette, jó uram!

Attila álla megfeszült, de meglepetésnek nyoma sem látszott a vonásain. A Csallóközben látottak alapján tudta, hogy intézője árulta el, csak még a végső bizonyosság, egy szemtanú megerősítése hiányzott. Már csak az árulás okát nem tudta…

– Kisasszony havában történt, még jóval Szent István napja előtt – folytatta az ősz férfi. – Mikolaj napokra eltűnt, aztán egyik este, amikor már mind megtértünk a napi munkából, egy zsoldos kompánia élén tért vissza. Megvoltak vagy kétszázan azok a haramiák! A nevüket nem tudom, de egy óriási, kegyetlen ember vezette őket. A lobogójuk szinte teljesen fekete volt, csak egy sötétvörös sáv szelte haránt keresztbe. Téged akartak, uram, meg akartak büntetni, és pogányságról, eretnekségről kiabáltak. Persze nem engedtük be őket, mind harcoltunk: a szolgálóid, a munkásaid, még az asszonyok is! Büszke lettél volna ránk, uram…

A molnár szemébe sűrű könnyek gyűltek. Keze az eddigieknél is jobban reszketett, hangja eltompult, de folytatta:

– Ágnes úrasszony, akár egy igazi lovag, keményen állta a sarat, és egyik mocskot a másik után verte vissza a falról, mígnem Imre, hű kapitányod leparancsolta őt onnan, nehogy még megöljék. Ő akkor már látta, hogy nincs sok hátra, hogy nem győzhetünk. Egy ponton, képzeld uram, jobbágyaid üvöltve rontottak elő földházaikból, és ajkukon a családod nevével rohantak mind egy szálig meghalni!

Az öreg zokogott, ahogy Attila arcát is könnyek mosták. Lackfi és Péter szótlanul, komoran figyeltek a szoba egy távolibb sarkából. Az öreg két kézzel markolta a fakorsót, és aprókat kortyolt a tűzforró vörösborból.

– Nem tarthattuk sokáig a falakat – folytatta aztán a molnár. – Egy idő után betörték a kaput, és mi a maradék túlélőkkel visszavonultunk a házba. Vagyis… Kérlek, uram, ne sújts le rám, gyáva, vétkes porhüvelyre! Kérlek, ne haragudj rám, uram!

– Mit tettél? – nézett rá gyanakodva Attila. – Talán segítetted az ellent?

– Isten őrizz, uram! – kiáltott fel a molnár, és csaknem magára öntötte a bort is. – Nem, ilyesmiről szó sincs! Csak épp… lemaradtam a többiektől a visszavonuláskor, és… szándékosan elestem. Lefeküdtem az egyik nyíllal átlőtt holttest mellé, sűrűn bekentem magam a vérével, és úgy tettem, mintha magam is halott lennék. Kérlek, uram, értsd meg, inamba szállt a bátorságom, és ahogy a beszakított kapun elkezdtek beözönleni, hirtelen… Tudom, hogy gyáva féreg vagyok, de…

– Nyugodj meg, öreg barátom! – szólt a lovag békítő hangon. – Semmi rosszat nem tettél. Inkább mondd, mi történt ezután!

– Családod és megmaradt embereid bezárkóztak a házba. Mikolaj és a zsoldosai órákig próbálták betörni az ajtót és felmászni a falakon, de nem jártak sikerrel. Messze feküdtem tőlük, nem hallottam mindent, de annyit igen, hogy egy idő után elkezdtek tűzről, füstről beszélni. Akkor azonban hihetetlen dolog történt: az ajtó egyszeriben kicsapódott, és mint valami isteni had, embereid, katonáid, szolgálóid kirontottak a házból üvöltve, dühödt fúriaként támadva az őket körülzárókra. Akkor azt hittem, mégiscsak sikerül felülkerekedni a gonoszon, de odabenn már csak maréknyian voltak. Igaz, megöltek jó párat a zsoldosok közül, hiszen azok először mozdulni is elfelejtettek meglepetésükben, de aztán… Jóságos Isten! Olyan iszonyú düh lett rajtuk úrrá, hogy senkinek se kegyelmeztek: levágták még az asszonyokat is, mindenkit!

– A gyerekek? – kérdezte fojtott hangon Attila, olyan erővel szorítva ökölbe a kezét, hogy ujjai egészen elfehéredtek. – Szilárd, Kurta, Csepke…?

– Nem voltak ott – csóválta a fejét a molnár, kitörölve szeméből a könnyeket. – Ebben egészen biztos vagyok. Valahogy talán… megszöktek…

– A titkos alagút – lehelte maga elé a lovag. – Ők tehát megúszták. És a feleségem? Imre? A többiek?

– Szerintem őket… ne keresd, uram – csuklott el az öregember hangja. – Ha a gyermeked és az apródjaid életben is vannak… mindenki más ott pusztult azon a szörnyű éjszakán. A katonáid… a szolgálóid… az asszonyod…

– Láttam lábnyomokat az alagútban – csóválta a fejét Attila. – Felnőttekét is.

– Talán elkísérték őket egy darabon – tanakodott a molnár. – De aztán, amikor biztonságban tudták az ifjakat, visszafordultak, és együtt vettek részt a kitörésben. Mindahányan. Sötét volt, uram – tette hozzá gyorsan –, nem láthattam mindent. Öreg is vagyok már. De úgy gondolom, uram, a felnőtteket már csak a túlvilágon láthatod újra.

 

***

 

Újabb komor, kilátástalan, végtelennek tetsző nap a szűk, mocskos, sötét batárban. Vajon merre járhatnak most? Pécs, Kassa, Buda, Győr közelében? Az ajtóra vágott egyetlen, alig tenyérnyi és amúgy is elrácsozott ablakocskán kilesve ezt nem lehetett megállapítani – főképp nem megkötözve, a mindenféle testnedvektől korhadozó padokon ülve, melyek a batár oldalfalai mentén húzódtak, és általában annyian ültek rajtuk, hogy senki se tudott kényelmesen kinyúzjtózni a raktérben. Még a gyerekek sem.

Szilárd, Csepke és Kurta jó ideje csöndesen ültek, a kerekek zötyögését hallgatva a kátyús úton. Szilárd a két idősebbel szemben ült, és sírt. Csepke mérgesen szólt rá.

– Ne bőgj! Hallod?

Szilárd nem válaszolt, csak még jobban rákezdett. Most már sűrűn hulltak a könnyei, kis patakokban áztatva a koszos gyerekarcot. Csepke elfordította róla a tekintetét, mire Kurta szólalt meg, jóval szelídebben:

– Csöndesedj el, úrfi, mert megint megvernek minket! – Hangjában akaratán kívül is szemrehányás csengett. – Nem kaptunk még eleget ezen a héten?

– Megmondtam, hogy csihadj, tedd, amit mondanak, és akkor mihamarabb kiszabadulunk innen – morgott dühösen Csepke, s az elmúlt hónapok viszontagságait végiggondolva az ő torkát is keserű gombóc szorította el. – De te nem…

– Hogyhogy csi… hadjak? – zokogta Szilárd. – Nem fo… ogom csak úgy ha… agyni magam e… eladni!

Szerencsétlen kisfiú beszélni is alig tudott az immár egész meggyötört testét rázó sírástól, mire Kurta gyorsan átült hozzá, hogy megpróbáljon a lelkére beszélni. Megtehette, mert ezúttal rajtuk kívül senki más nem ült a batár rakterében.

– Ide figyelj, Szilárd úrfi! – kezdett bele, a lehető legmeggyőzőbb hangját elővéve. – Csepkével úgy gondoljuk, hogy ha ezek a haramiák végre el tudnak minket adni, az már egy lépés a szabadság felé. Akkor már legalább nem ebben a bűzlő kalitkában leszünk bezárva, értesz minket?

– Ugyanúgy ra… abok… leszünk! – ellenkezett a kisfiú, de az apród a fejét csóválta.

– Teljesen rosszul látod a dolgot – sóhajtott Kurta olyan mélyet, hogy szinte beleremegett a mellkasa. – Bárkinek is adnak el, már kikerültünk innen. Végre nem lesz ez a mocskos batár, amibe bezárhatnak. És ki tudja, akkor talán már gyerekjáték lesz megszöknünk is. Talán egy egészen jó helyre kerülünk, ahol ágyunk is lesz. De ha mégsem, akkor is elkezdhetünk a következő lépésen gondolkodni.

– Te talán nem akarsz hazatérni édesapádhoz? – kérdezte testvére hangjától megenyhülve Csepke. – Nem látnád újra szívesen édesanyádat?

– Dehogynem – törölte le könnyáztatta, maszatos arcát Szilárd. – Mást sem akarok…

– Akkor el kell játszanod, hogy megtörtél, és hogy beletörődtél a sorsodba! – magyarázta könyörgő hangon Kurta. – Amíg sikoltozol, amíg ellenállsz, addig újra megvernek, és újra bezárnak. Oly régóta vagyunk már itt! A karavánból rég eladtak már mindenkit, csak minket kínoznak.

Az ikreknek igazuk volt, és úgy tűnt, jól kigondoltak mindent. Ám Szilárd, aki esztendőkkel fiatalabb volt náluk, s még a tizedik életévét sem töltötte be, a bajban mindig jobban hallgatott konok ösztöneire, mint az észérvekre. Eddig akárhányszor rángatták elő a batárból, akárhányszor próbálták a külvárosi rabszolgapiacokon pénzzé tenni, azonnal rúgni, harapni, bömbölni, tombolni kezdett, és világgá kiabálta, hogy az ő apja a király lovagja, és bosszút áll érte bárkin, aki hozzá mer érni. Ha sikerült is néha leütni, megkötözni, elhallgattatni, Oliverius már fújhatta az üzletet. Ekkor már hiába mondogatta, hogy a gyerek csak kitalálja ezeket a dolgokat, a vevők jobb szerettek biztosra menni. Senki sem akart rossz üzletet kötni, és attól féltek, ha csak egy egész kis igazság is van a kisfiú történetében, ők könnyen megüthetik a bokájukat. Mivel pedig Csepke és Kurta elhatározták, hogy uruk örököse nélkül egy tapodtat se mozdulnak sehová, ilyenkor ők is rögtön kiabálni kezdtek, hogy ők meg a gyermek apjának apródjai, és ezek a kereskedők nem mások hitvány emberrablóknál. Ezt követően pedig rendre mindig ugyanaz történt: Oliverius és kis csapata szedték a sátorfájukat, élő árujukat visszazárták a batárba, majd amint kiértek a lakott területekről, kirángatták a raktérből a bajkeverőket, és addig ütötték-vágták őket, míg azok el nem ájultak a szörnyű fájdalomtól.

Csepke és Kurta hamar megtanulták, hogy a legjobb, ha pár kemény ütés után eljátsszák az ájulást, de a keményfejű Szilárd jellemzően mindig addig hagyta az ütleget, míg csak valóban eszméletét nem vesztette.

 

***

 

Már két hete élt a házikóban, és két hete hagyta, hadd kövessék, amikor egy sikertelen horgászatból visszatérve gyönyörű lányt pillantott meg az utcán. Az ében hajú, barna bőrű, karcsú leányzó egy zöldséges kosárral a karján tartott a piacról hazafelé, amikor a tekintete találkozott Lászlóéval, és egy csapásra megbabonázta a férfit. László még az éhségéről is pillanatok alatt megfeledkezett, hiszen eredetileg a fogadóba indult volna korgó gyomorral, de amikor meglátta a szépséges teremtést, lábai szinte maguktól vitték a másik irányba. Követte a leányt egészen hazáig, egy nagyobb, emeletes kőházig, melynek udvarán szolgák sürögtek-forogtak, és melynek alacsony kőkerítésén, kovácsoltvassal díszített kapuján túl ő nem mehetett.

A bódulat percei voltak azok. László, bár harmincnál is több telet látott már, még sosem érzett ilyet. Szíve hevesen vert, a levegőt szuszogva vette, gyomrában valami egészen émelyítően édes érzés uralkodott el. Olyan volt, mintha belülről csiklandozták volna. Abban a pillanatban még a játékról is megfeledkezett, amit az utána szaglászókkal játszott: ahogy az álomszép lány eltűnt a házban, László sarkon perdült, és öles léptekkel futott oda Mladen emberéhez.

– Az Isten szent nevére, ki ez az angyali teremtés? – ragadta meg két vállánál fogva Dymtrust, aki hirtelen rettenetes zavarba jött. Azt hitte ugyanis, hogy láthatatlanul lapul László mögött, a keskeny utcák házai közt. – Beszélj, nem hallod? Ki ez a csodálatos leány?

A baltaarcú, szikár Dymtrus hamar összeszedte magát. Megrázta szálkás testét, kitépve magát László ártatlan fogásából.

– Ne törődj vele! – mordult rá komor képpel. – Úgyse lehet a tiéd!

– Szóval nemesember leánya? – kérdezte némileg csalódottan László. – Nem szolgálója a házbélieknek?

– Nem – vakkantotta a férfi. – Megmondtam: ne törődj vele!

Persze mondhatta, mondhatott volna bármit is, hiszen Lászlót villámcsapásként érte és letaglózta ez az új, ismeretlen, félelmetesen erős érzés. Csak ekkor ébredt rá, hogy amit Temesváron érzett a szajha Emese iránt, az nem is szerelem volt, csupán valami kéjes sóvárgással vegyes ragaszkodás az egyetlen nőhöz, aki valaha a karjaiba zárta és az ölébe fogadta. Ez a mostani viszont valami teljesen más volt. Még hogy ne törődjön vele… Igenis törődött, és rögtön azon kezdett tanakodni, vajon mivel nyerhetné el a leány szüleinek bizalmát, s azzal együtt a lány kezét is – feltéve, hogy azt még nem ígérték oda senkinek. Igaz, hogy valaha lovagi címe volt, bár nemesi levelét rég elitta abban az ezerszer elátkozott temesvári lyukban. Külleme, megjelenése azonban még mindig nemesemberre vallott, és bár rabolt vagyonát immár több mint fél esztendeje folyamatosan költötte, pénze is volt még elég. Igaz, amíg csupán egy tenyérnyi birtokon álló apró viskó az otthona, addig nem járulhat gazdag szülők elé; még kinevetnék, és páros lábbal rúgnák ki az utcára. De ő most már a bán úr embere, legalábbis az lesz hamarosan, és ki tudja, Subics Mladen szolgálatában milyen magasra emelkedhet a ranglétrán, mennyire fényesen ragyoghat majd szerencsecsillaga…

– Legalább a nevét mondd meg, ha mást nem is! – biccentett Dymtrus felé. – Abba még nem fog beletörni a nyelved.

Mladen fogdmegje habozott egy darabig, majd csak kinyögte, amit László tudni akart:

– Sofiya.

– Sofiya – visszhangozta aléltan, ragyogó szemmel László, majd megrázta a fejét, és határozottan Dymtrusra nézett. – Ide figyelj, te nyomkövetők gyöngye! Mondd meg Mladen úrnak, hogy bármit is kíván tőlem, kész vagyok megtenni. Két hete követitek minden léptemet, láthattátok, hogy nem sántikálok rosszban. De lassan megunom a várakozást. A bán úr talán azt akarja, hogy másik városba menjek, és másik főnemesnél kamatoztassam a tudásom? Kész vagyok szolgálni őt testemmel, lelkemmel, és készen állok, hogy ha kell, fel is esküdjek rá. Mondd meg neki!

A szikár Dymtrus megint habozott egy ideig, hiszen arról nem volt szó, hogy ennek az idegennek az üzeneteit kézbesítse, vagy hogy teljesítse a parancsait. Ugyanakkor valóban jelentenie kellett mindenről, amit a férfi tett vagy mondott, márpedig ha a mondandója egy üzenet volt a bánnak, akkor…

Dymtrus teljesen összezavarodott. Végül csak mordult egyet László felé, és eliramodott, hogy jelentsen urának.

László elégedett mosollyal nézett a távolodó fogdmeg után. Biztos volt benne, hogy most már nem kell soká várnia, és ha ügyesen veti a kockát, a bán hamarosan nagy embert farag belőle.

 

***

 

Lackfi Istvánnak, bő negyedszázada tartó élete során, sokadszor kellett tapasztalnia és belátnia, hogy az emberek jellemének kiismeréséhez nincs különösebb tehetsége. Törtető talpnyalónak tartotta Bátor Attilát is, akiről végül kiderült, mi sem áll távolabb furcsa természetétől, mint az ügyeskedő, behízelgő modor. A kunokról még ennél is rosszabb véleménnyel volt, s lám, immár velük kapcsolatban is be kellett ismernie, hogy ritka vitéz fickók, akik komoly erőt képviselnek a hadseregben. Nemzetségfőik, a bejek nem tartottak velük a németföldi hadjáratra, a nyögéreknek pedig kemény parancsolattal meghagyták, hogy legjobb tudásuk szerint szolgálják kijelölt kapitányaikat – ne hozzanak szégyent népük fejére.

S a kunok máris bizonyítottak.

Amikor Köcski közbenjárására a hajnali sötétségben megnyirbálták az ellenség sorait, Lackfi döbbenettel bámulta őket, s minden korábbi szidalmát felülbírálva csak annyit morgott sűrű bajsza alatt:

– Magyarabbak ezek a magyaroknál…

A Szent Vencel napjára kitűzött összecsapás hajnalán is ők voltak talpon legelébb. Kisnövésű lovaikkal együtt ott mosdottak az Inn hideg vizében, mintha csak valami furcsa rituálét követnének, majd felöltötték harci viseletüket, ellenőrizték fegyvereiket, nyílvesszőik számát az első és hátsó tegezekben, s mire a később ébredő magyar lovasokat felpáncélozták fegyverhordó szolgáik, addigra ők is mind készen álltak a harcra.

A nap még sehol sem járt, amikor Lackfi István maga is nyeregbe szállt, megpaskolta hidegvérű almásderes heréltje, Bestia vaskos, izmos nyakát, és párszor meglendítette mindkét karját, csak hogy hozzászokjon új vértezete súlyához. Hol volt már ekkor az egy évvel korábbi könnyű felszerelése, mely csupán egy jól kitömött gambesonból, egy egyszerű vassalapból  és egy pár páncélkesztyűből állott! Mühldorf mezején Lackfi már kinézetében is lovag volt: hosszú, szegecselt láncinget viselt, melyet brigandinnal és vállánál, alkarjánál lemezvértdarabokkal erősített meg. Fején egyszerű kis bascinet-sisakot viselt, láncfátyol és orrvédő nélkül, ám e fölé közeli összecsapás esetén még egy rettentő méretű, nehéz csöbörsisakot is felvehetett, mely egyelőre a hátán csüngött – ott, ahová egy pusztító erejű lovasroham végeztével ismét hátravetheti, hiszen a csöbörsisak vékonyka szemnyílásain át nem láthat túl sokat. Egykori kerek kis ökölpajzsa most másodlagos védelmi eszközként a nyeregre akasztva pihent, helyette István egy jókora, háromszög formájú címerpajzsot viselt, melyen a Lackfi család címerállata, egy rettenetes fehér sárkány bontotta ki szárnyait. Jobbjában apja régi rövid markolatú, szélespengéjű kardját markolta, mely a hosszú évek során oly sok szerencsétlen asszonyt tett özveggyé, megannyi gyermeket apátlan árvává – hát most újra vért fog fakasztani, s ha Lackfin múlik, nem is keveset.

Körülöttük ébredezett a tábor, ásítozott és készülődött a sok német, osztrák, stájer vitéz. A kunok egy nagy kecsketömlőt adtak körül éppen, mellyel megkínálták kapitányukat is.

– Mi ez, bor? – kérdezte a székely. Hangja keményen, szigorúan dörrent, hiszen lélekben már az ölésre készülődött, s azt nem lehet vidáman, dalolva végezni.

– Bor, persze – bólogatott meggyőzően az egyik nyögér. – Húzd csak meg, kicsi bej!

Így nevezték egymás közt, kicsi bejnek, de Lackfi már rég nem bánta. Rájött, hogy ezzel nem megsérteni akarják, épp ellenkezőleg: a megbecsülésüket fejezik ki vele. Elvette hát a tömlőt, és mivel csata előtt módjával bár, de mindig jól jött az ital, alaposan meghúza.

Már az első kortyoknál érezte, hogy alaposan rászedték. Az a sűrű, egyszerre édes és savanyú, csípős, torokkaparó ital, ami végigégette belülről, nem bor volt. Kis híján kiköpte, ám végül mégis legyűrte valahogy, miközben irtózatos módon fintorgott, a kunok meg majd’ kiestek a nyeregből, úgy kacagtak rajta.

– Mit adtatok ti nekem, zelegor népség? – kérdezte grimaszolva. – Ennyire még a kunok bora se lehet rossz!

– Nem is bor ez, kicsi bej – vette vissza a tömlőt az iménti nyögér. – Jóféle kumisz! – s azzal maga is nagyot húzott az italból.

– Hogy micsoda? – értetlenkedett Lackfi.

– Kancatej – mondta egy másik kun. – Erjesztve, ahogy kell.

– Kancatejet itattatok velem? – visszhangozta hitetlenkedve a férfi, de neki is önkéntelen mosoly ült ki az arcára, mert el kellett ismernie, jól megtréfálták. – Hogy az anyátoknak azt a lenszöszit! – köpött ki oldalra, kicsit még rá is játszva békétlenkedésére. – Na, most oszt’ leszartátok a kalapács nyelit, hej! Csak érjen véget a csata, utána úgy elpallok itt mindenkit, hogy pillogatni se fogtok tudni! Méghogy kancatej, az anyátok fiskusát…

Aztán, amikor már úgy látta, a kunok alaposan kiszórakozták magukat, ismét keményebb hangon szólt rájuk.

– Elég a tréfából! Kérdeznék valamit, úgyhogy hegyezzétek a fületeket! Van itt olyan ember, aki inkább hazamenne? – üvöltötte, hogy mind az ezer lovas, aki a parancsnoksága alá tartozik, jól hallja hangját. – Mert ha igen, az most szóljon, és már indulhat is! Gyáva férgekre ugyanis nincs szükségem! Kik vagytok ti? Férgek vagy oroszlánok?!

– Oroszlánok! – kiabálták páran, de Lackfi nem érte be ennyivel. Kiugratott, kicsit megtáncoltatta lovát, majd szembefordult a sokasággal.

– Az imént úgy hallottam, van legfeljebb három-négy oroszlánom, a többi meg még nem döntötte el – gúnyolta őket, majd a magasba lökte apja kardját, és még hangosabban ordított: – Most úgy feleljetek, hogy még az Isen túlpartján is tisztán hallják azok a németajkú kutyák, és összeszart gatyával riadjanak fel rá! Férgek vagytok, vagy oroszlánok?!

– Oroszlánok! – üvöltötték erre több százan, majd, mivel Lackfi tovább hergelte őket, hamarosan mind az ezer kun torok egyszerre dörögte: – Oroszlánok! Oroszlánok!

– Helyes! – válaszolta szinte már hörögve a vad harcos. – Akkor az oroszlánok ma emberhúst fognak lakmározni!

 

A Kiadó engedélyével.