Főkép

Tagadhatatlanul ősz van. Amolyan avarban tapicskoló, zörgő, és időnként nedves, no meg napos ősz. Ahogy annak lennie kell. Annyi a feladatunk, hogy élvezzük az utolsó kellemes napokat. Hogy mit választunk a sok lehetőség közül, csakis rajtunk áll. Nagyokat sétálhatunk, kirándulhatunk vagy éppen szabadtéri koncerteken veszhetünk részt. Nos, mostanra szinte az összes tevékenységen átestem, de rajta kaptam magam néhány furcsa gondolaton is. Egyre gyakrabban kalandozik a figyelmem a forralt bor, puncs vagy éppen a sült gesztenye irányába. Nem tehetek róla, megérzem az illatukat, és el vagyok veszve.

 

Bármelyiket bevállalnám, hiszen van annak valami külön bája, ahogy a hidegtől elgémberedett ujjaimat átjárja a pohár, esetleg a papírtölcsér melege, amivel új életet, lüktetést továbbít nemcsak a kezembe, hanem a gyomromba is. És tulajdonképpen rettenetesen szeretnék meginni egy mézeskalács ízesítésű kávét is, de nem tiltakoznék a habos, forró kakaó ellen sem. Azt hiszem, a szervezetem már nem is az őszt, sokkal inkább a telet érzi. Ennek ellenére úgy döntöttem, csak azért is belegázolok bokáig az avarba! Az ugyanis vicces, teli van fura hangokkal, illatokkal, gyermeki szintű ártatlansággal, és nem utolsó sorban rengeteg mókával. Utána pedig jöhet a kakaó is!

 

Lukács László (1906–1944) költő, műfordító. Értelmiségi családban született, Olaszországban az orvosi karon tanult, és Franciaországban, a Sorbonne-on bölcsészként végzett. Itt lett elhivatott követője a munkásmozgalomnak, és 1925-ös hazatérését követően belépett az SZDP-be. A baloldali ellenzékhez csatlakozása után, 1930-ban a KMP tagja lett. Sallai Imre munkatársa volt, szerkesztette a Kommunista című lapot. Több illegális szervezet tagja volt, amiért többször is letartóztatták. Az antifasiszta mozgalmakban végzett aktivitása miatt a német megszállás idején végleg elhurcolták a bori munkatáborba. Ott is hunyt el, mindössze 38 évesen. A Nyugat, a Népszava, a Magyar Nemzet és a Magyar Csillag egyaránt leközölte írásait, saját versein kívül Tolsztojt, Heinét és Rilkét fordított.

 

A versre csak az István a király című rockoperából tudnék idézni: „Oly távol vagy tőlem, és mégis közel. Nem érthetlek téged, s nem érhetlek el.” Ez azért különös, mert míg ez a dal Istenhez könyörgés, Lukács László kommunista múltja miatt nehezen azonosítható egy hithű katolikussal. És mégis! Rend van az univerzumban: ami elveszett, majd megkerül, és aki elment, az visszajön.

 

Lukács László: Őszi vers tél utóján

 

Ősz van most és szürke madarak.
Merre mennek most a madarak?
Keresik tán, ami elveszett?
Nem veszett el, ami elveszett.

 

Nem veszett el, ami elveszett!
Messzi voltál, s mégsem elveszett.
Mennyi év röppent el, mint a perc,
Mennyi óra, mennyi könnyű perc.

 

Olyan messzi voltál, mint a szél,
Megindul és elakad a szél.
Reggel olyan messzi volt: közel.
Este lett. És közel a közel.

 

Nem igaz, hogy voltam egyedül.
Sohasem is voltam egyedül.
Valakinek szeme elkísért.
Zivatarokban is elkísért.

 

Ősz van most és szürke madarak.
Merre mennek most a madarak?
Keresik tán, ami elveszett?
Nem veszett el, ami elveszett.