Főkép

Különös dolog ajánlót írni egy olyan könyvről, ami annyira tetszett, hogy az már szavakkal leírhatatlan. S főleg nehéz, ha a regényt általában mindenki csak kritizálja, itthon és külföldön, s talán joggal. Van, aki szerint vontatott. Van, aki szerint olyan gyorsan vált a fejezetek között, hogy az már érthetetlen. Van, aki szerint rossz sci-finek. Van, aki szerint rossz szépirodalomnak. Van, aki túl homályosnak érzi. Van, aki túl egyszerűnek. Van, aki szerint annyira filozofikus, hogy már nem is az. Van, aki szerint túl misztikus, túl mesterkélt.

Hogy valójában milyen? Szerintem: elkápráztató, olvasmányos, különleges és szép.

Persze nem kell velem egyet érteni. De az értelmezéshez azért két dolgot mindenképpen szem előtt tartanék. Az egyik, hogy a Typotex Kiadó talán már ezerszer is megbánta, hogy ezt a világirodalmi sorozatát Science in Fictionnek keresztelte. Ez ugyanis nem science fiction regényeket jelent! Nem hinném, hogy ne lenne egyértelmű, melyik is a zsánerdarab és melyik nem, ha összehasonlítjuk mondjuk Danyiil Harmsz abszurd és groteszk írásokat tartalmazó Esetekjét és James Lovegrove Ré fiai című művét. Vagy Judith Schalansky evolúcióközpontú, mégis a lélekről beszélő „fejlődésregényét”, a Darwinregényt, és Jack McDewitt Űrhajótöröttekjét. Netán mutasson már valaki egyértelmű science-fiction elemeket Ignaczy Karpowicz két pazar, a halhatatlansággal és embervoltunk mikéntéjével kacérkodó könyvében, az Égiek és földiekben és a Csudában! Mert bár távol álljon tőlem, hogy elzárjam egymástól a sci-fit és a „magas” szépirodalmat – amióta csak irkálok, próbálom leszögezni, hogy számomra az első halmaz nagy része benne van a másodikban –, azért úgy vélem, nem mindegy, hogy egy könyv a zsánerből emelkedik fel és lesz több, más (mint mondjuk a krimik terén Agatha Christie, vagy a sci-fiben Isaac Asimov munkássága, hisz ők nemcsak írták, de megújították, különlegessé és maradandóvá tették a műfajukat), vagy elemeket kölcsönöz egy vagy több zsánerből, de úgy, hogy közben a maga útját járja. A Science in Fiction sorozatban megjelenő szépirodalmi kötetek mind a második kategóriába tartoznak: beleértve a nagyon sci-fi-szerzőnek látszó Jacek Dukaj munkásságát is. Így azt gondolom, a Browser zsinórjaival kapcsolatos olvasói csalódottság egyik oka az lehet, amikor két Asimov, négy Baxter és egy Gyacsenkó közül halásszuk elő ezt a tudományos-fantasztikus művet, elolvassuk – és rájövünk, hogy nem is rendes sci-fi...

A másik dolog, ami számomra fontos, hogy szeretem, ha egy könyv rejtélyes, titokzatos vagy töredékes narrációjú. Természetesen sok olyan művet olvasok, amelyben ez megengedhetetlen: egy igazi krimi például nem teheti meg, hogy korrekt és élvezetes, logikus megoldás helyett befejezésként szép szavak és költői képek közepette átíveljen az éterbe. Egy egyszerű regény viszont lehet különös és formabontó is. Számomra ilyen a Browser zsinórjai, amelyben talán nem is a történet a lényeges – hanem a hangulat, a mozaikkockák összerakosgatásának izgalma, az, ahogyan párhuzamokat és ellentéteket vélünk felfedezni a cselekmény egyes mozzanatai vagy az itt-ott feltűnő jelképek között. De soha nem lehetünk biztosak az értelmezésben: vajon jó úton járunk? Vajon tényleg erre gondolt az író? (Gondolta a fene – dörgi az író a háttérből.) És kételyek közepette újra indulhat a keresés: hogy hogyan is jutottunk el az álmodozástól a vigaszig, s a nyomasztó halhatatlanságtól a boldog halandóságig.

Mert egyébként valamiképpen e körül forog a cselekmény. Amely Browserrel kezdődik, a különös kiválasztottal, aki egyedül volt képes eggyé válni a természet lényével. Társának és hajójának a Kígyót választotta, amellyel eljutott a világegyetem határáig. Megállította annak tágulását, s visszaküldte a Földre a Kígyót a Szekreterrel és a Konzolokkal, amelyek meghozták az emberiségnek – a még megmaradt keveseknek – az örökkévalóságot… Ez az öröklét azonban terhes, halálos, borzalmas. Furcsamód az emberiség vágyik a halálra, keresi azt, s végül, akaratán kívül talán sikerül is visszaállítania. Egy csavar fordul egyet... Közben megjárhatjuk a Föld belsejét és visszafordíthatjuk az időt, átérezhetjük a halhatatlanság boldogságát és rémületét. És még sok mást: nekem például a Viv és a szellemek lett a kedvenc fejezetem, amelyben egy nő a múlttal néz szembe. Pontosabban: megpróbálja elfelejteni, átalakítani, átírni, újrajátszani – hiszen a halhatatlanságban hatalma van rá. De vajon megszabadul-e tőle így?

Ridegen szemlélve a cselekményt, ugye senki sem egy jó kis reális űroperettet vár a könyvtől, amiben egy állatból lesz az űrhajó, egy szekreterben van a halhatatlanság, és el lehet jutni a világ végére meg a Föld közepébe? Viszont, csak ezeket a témákat nézve, engem például nagyon inspirált az, ahogyan valamiféle álomszerű létezés tanúja voltam David Browser űrutazása közben. Próbáltam elképzelni a Kígyót, amely egyszerre lény és tárgy, testrész és külön dolog. (Egyáltalán nem olyan lett, mint a borítófestőé.) Izgalmas volt. Az is tetszett, hogy a titkot nem szelence, nem láda, s nem is valamiféle modern dolog (chip, lemez) őrzi a történetben. Hanem egy szekreter. Egy írószekrény? Vagy tároló hely marionettbáboknak? Ezért vannak zsinórjai a Konzoloknak?

Inkább abbahagyom a kérdezgetést: hiszen úgyis mindenkinek magának kell eldöntenie, mit is kérdez ettől a könyvtől. Feltéve, ha kézbe vesszük. Én mindenképpen ajánlom.