HETI VERS - Ernst Toller: Fecskék könyve 02.

Szinte hihetetlen, de szeptember van. Az ősz még nem mutatja meg azt a káprázatos színkavalkádot, amit annyira szeretek benne. Így, a hónap elején alig látni egy rozsdavörös, sárga, barna levelet, egyelőre szinte minden haragos és zöld, de persze már nem sokáig. A helyzet napról napra változik majd, és mire a negyedik vers ideje is eljön, a színek talán már megfakulnak, a nap is veszít erejéből. Ha így lesz, én elkezdem építeni meghitt és gyengéd kapcsolatomat a forró kakaóval, no meg teával. Hogy tényleg e szerint lesz-e, azt ebben a percben természetesen nem tudom, de azt már igen, mi lesz a negyedik vers.

 

Miközben akadnak olyan dolgok, amiket semmilyen formában nem tudok befolyásolni, ilyen az időjárás is, akadnak olyasmik, amiktől, akármi is történik, jobb kedvem támad. És mivel számomra ezek a kicsinységek többek között a mindenkori heti vers, ti most abba a sajátos helyzetbe kerültök, hogy bár nincs semmi beleszólásotok abba, mit dob fel a rovat szeszélyes kereke, talán mégis képesek lesztek örülni neki. A többit pedig megírhatjátok. Akár a hónap végén is.

 

Ernst Toller (1893 –1939) német színdarabíró, költő. Balos érzelmű íróként tartják számon, nem véletlenül, 1919-ben hat napig miniszteri pozíciót töltött be a rövid életű Bajor Tanácsköztársaság központi tanácsában, amit követően öt évre börtönbe került. Ezekben az években volt a legtermékenyebb. A Náci Párt hatalomátvétele után elmenekült az országból. Eleinte Kanadában majd az USA-ban telepedett le. Folyton pénzügyi problémái voltak, és képtelen volt feldolgozni, hogy a testvéreit koncentrációs táborba zárták, 1939 májusában öngyilkosságot követett el. Jellemzően expresszionista volt, és rengeteg szimbólumon keresztül mutatta be az első világháborút, aminek során önkéntesként szolgált, valamint az azt követő társadalmi változásokat.

 

Az igazi erő akkor mutatkozik meg, amikor reményed sincs a változásra, mégis kitartasz, mégis mész tovább nap-nap után. Erre lehet, hogy semmi okod sincs, csak a vak hit, hogy egyszer, amikor majd visszagondolsz a múltra jó érzéssel elmondhatod: megcsináltad.

 

Ernst Toller: Fecskék könyve 02.

 

2.

Ó, végtelen egyhangúság süket éneke!

Színtelenül szétfolyó napok örök magánya!

Mindig

jön új nap,

mint a tegnapi jött,

mint a holnapi jön,

mindig.

Az idő szürke köd. Beleszívódik végtelen

vágyakozásod minden pórusába.

A rozsdás vasrudak, melyek cellád nyílásán

magasra törnek,

felnyársalták a kéklő égdarabkát,

mind közeledtek hozzád,

mind

közeledtek,

mind

közeledtek…

Te védekeztél,

de erősebbek voltak nálad a vasdorongok.

Most megnőnek szemedben,

s bárhova nézel,

mindenütt,

mindenütt rácsrudakat látsz.

A kisfiú is, ki játszik a messzi,

csillagfüves mezőn,

szemed rácsrúdjai közé szorult.

 

Éjszakáid, álmodó éjszakáid:

őrjöngő harlekinádok.

 

A süket magány koporsófödelét

karmolják körmeid.

 

Csoda sehol sem virágzik.

 

Zene szól.

 

Erdők suhognak.

 

Asszonyok élnek.

Szelíden hajló nyak íve

virágzik valahol.

Finom kéz vár rád valahol,

mely csupa édes melegség.

Csoda sehol sem virágzik.

 

Fordította: Dsida Jenő