Főkép

A Kossuth Kiadó Kristályhíd sorozatában megjelent Laár András könyv után nyárra megérkezett egy másik KFT tag filozofikus műve. Bornai Tibor a legendás alternatív/pop/rock zenekar billentyűse, aki, mint ez a kötet is bizonyítja, nem kisebb koponya, mint az énekes-gitáros Laár. Ámbátor humoruk, stílusuk, habitusuk számos ponton eltér, a mondanivalójukban igen sok az átfedés.

 

Ahogy a cím sejteni engedi, Bornai azok közé tartozik, akik üdvözlik, hogy a tudomány a kvantumfizika terén olyan (f)elismerésekre jutott, melyek messze meghaladják az évszázadok óta fennálló tudományos világképet. Nem én vagyok az első, aki leírja, hogy a kvantumfizika áll a legközelebb ahhoz, amit a hinduizmus és buddhizmus már évezredek óta mond – viszont Bornai ezzel pont nem foglalkozik. Azzal viszont igen, hogy bemutassa a tudomány illetve az általában vett vallás történetét. Teszi ezt a teljesség igénye nélkül, mégis mélyrehatóan tárva olvasói elé, hogy mi is a gond ezekkel. Szerinte ugyanis mindkettő „irányzat” rengeteg szenvedést okozott már az embereknek (és kb. mindennek, ami bolygónkon van). Ókori filozófusokat, Hamvas Bélát, hindu/buddhista bölcsességeket egyaránt idézve, de saját tapasztalataira építve mondja el, hogy mire jutott eddigi élete során az élettel, a világmindenséggel meg mindennel kapcsolatban. És egyebek mellett arra jutott, hogy minden egy, és ennek minden egyes apró része (úgyis, mint az egyének) fontos, azért is, mert minden mindenre hatással van. Meg hogy míg a tudomány hozzáállása az, hogy a világ megismerhető, a művész inkább úgy látja, hogy „a világ visszatükrözhető”, és ez utóbbi az író számára sokkal elfogadhatóbb és bizonyíthatóbb.

 

Bornai szépen ír, jobbára érthetően és érzékletesen fejezve ki mondanivalóját (kivéve, ahol a szöveggondozás trehány volt). Nekem jobbára tetszik, amit itt olvasok, jobbára egyet is tudok vele érteni, kivéve, ahol nem értem, merthogy a kvantumfizikai fejtegetések egy részétől bukfencet vet az elmém. De az sem baj, a zen koanok is azért vannak, hogy kizökkentsék az ember gondolkodását. Megrögzött tudomány-hívek illetve elvakultan vallásos emberek bizonyára sértve érzik majd magukat e könyv olvastán, hiába végtelenül szelíd az író. Mert hát szelíden és szeretettel mond ki igen súlyos dolgokat, mind tudományról, mind hitről. De maga az író is arra kéri olvasóját, hogy „ne higgye, hogy az, amit most elővezetek, maga a cseppentett igazság. Engem a mélység fölött tart, ettől lebegek, de más esetleg a mélybe zuhanhat, hiszen alattunk a feneketlen sötét homálylik. Az olvasót inkább arra buzdítom, fogja fel mindezt úgy, mintha festményt nézne, vagy zeneművet hallgatna. Örüljön a csillogásának, szépségének, és ugyanakkor kételkedjen elmeállapotom épségében.”

 

Hát, én a magam részéről örülök, amúgy meg ha mindenkinek a világon csak annyira lenne ép az elméje, mint Bornai Tiboré, akkor minden sokkal jobb lenne. De a könyvből azért az is kiderül, hogy így sem rossz, mert aki embernek született, annak lehetősége van tenni azért, hogy jobb legyen.