Főkép

Szeretek utazni. Szeretem, amikor belemerülök valami olyan nyugodtságba, amikor a vonat zötyögése és az utastársak zsivaja is csak a háttérben hallatszik, de nem figyelek minderre, csak a gondolataimra, a tájra, amit kinézve az ablakon látok magam előtt elsuhanni, az emberekre, akiket csak futó villanásként látok, de sosem találkozom velük többet (vajon mit csinálhatnak, milyen emberek lehetnek?), na és persze a vonatra, ami mint valami félelmetes gépezet, elnyelte az utasokat, hogy aztán a következő állomáson kiköpjön magából mindenkit. Szeretem azt a bódult-zsibbadt hangulatot, ami ilyenkor átjár: ilyenkor nem törődöm a gondjaimmal, a világ problémáival, nem zavar, hogy mit felejtettem el, mit kellene éppen csinálnom – csak az utazás számít. A régi, közhelyes mondás még mindig igaz: az út a fontos, nem a cél.

 

Te is gondoltál már arra, hogy milyen lenne, ha egyik nap munka helyett inkább felülnél a vonatra – csak úgy vaktában belevágni valami kalandba? Milyen lenne elutazni valahova messze, ahol még sosem jártál? Szerintem mindenkinek vannak olyan dédelgetett álmai, ahova egyszer életében még el akar jutni: olyan helyek, amiket izgalmasnak tart, ahol valami új vár, ahol boldog lehetnél pár napra. Milyen lenne beteljesíteni ezt az álmot? Egyik nap nem menni be dolgozni, venni pár interrail jegyet, és már úton is vagy Párizs vagy Amszterdam felé? Élveznéd ezt a kalandot? Nem gondolni semmire és senkire, csak a következő vonat indulási időpontjára. Megismerkedni új emberekkel – néhányukat megszereted, néhányan átvernek, de ez nem is fontos. Viszont szerzel új, izgalmas élményeket, amikre még éveken át jó lesz emlékezni. Mit szólnál hozzá?

 

Az Éjszaka Európában szereplői pont egy ilyen kalandba vágtak bele: nemzetközi vonaton utaznak Amszterdam felé, elhagyva Párizst, de mind máshogy élik ezt meg. Valakinek nehéz elhagyni Párizst, valakinek az előző este emlékei alól nehéz szabadulni – valaki pedig már menne tovább, mert Párizstól nem azt kapta, amit várt, de Amszterdam megint új kalandokat tartogat. Fiatalok utaznak át a határon, és valójában az ő életük is határon van: még nem akarnak belesüllyedni az unalomba, az egyszerű, szürke hétköznapokba, helyette viszont kalandokat keresnek, olyan élményeket, ami közelebb hozza hozzájuk a nagybetűs Életet. Az úton szerelembe esnek, nagy barátságokat kötnek – és persze csalódnak, fáj nekik, szenvednek, féltékenykednek, de mégis, minden bánat megéri valahol: mert alakul a személyiségük, megváltozik a hangsúly az életükben, és máshogy fogják megélni azokat az unalmas, szürke hétköznapokat is.

 

Az öt történet alakjai mind megtapasztalták az utazás pozitív és negatív oldalát is, legyen szó barátságról, szerelemről vagy lopásról (ez a három központi szerepet tölt be a kötetben), és mindannyian valami új felé haladnak: ha úgy tetszik, a felnőtt élet felé, de nem egyszerűsíteném le ennyire – inkább egy más, szebb élet felé, amit mi is elképzelünk magunknak, ha a jövőbe tekintünk. De talán még erről sincs szó – csak engednek a hívó szónak, ami szerintem mindenkit átjár olykor. Polona Glavan csodás nyelvezettel, lírai stílusban örökíti meg a fiatalok kalandjait, nem kendőz el semmit, de mégis átjárja az egész történetet egy olyan idilli hangulat, hogy tényleg kedvem lenne másnap megvenni a jegyemet Párizsba. Kevés jobb regényt tudok elképzelni a nyári napokra – ideális olvasmány strandra, utazáshoz, de még a szürke, esős napokra is. Remélem, valaki nálam bátrabb lesz, és az olvasás után tényleg útra kel.