Főkép

A legrosszabbra készülni jó taktika: így ugyanis csak pozitívan lehet csalódni (kivéve, ha kivételesen tényleg bekövetkezik a legrosszabb – de akkor már igazán mindegy, hogy előre megmondtuk vagy sem). Valahogy így voltam én is a 2045-tel: az Ad Astra tavalyi antológiája csak arról győzött meg, hogy érdemes lehet olvasnom a következőt is, arról már nem, hogy az valóban jó lesz – így aztán kétségek közt, de érdeklődve tekintettem az olvasás elé.

 

Nézzük először kicsit a koncepciót, ugyanis az előző évhez képest sokkal konkrétabb és kézzel foghatóbb a tematika: milyen lesz a világ 2045-ben? Akárcsak a szerkesztő, Szélesi Sándor, aki a bevezetőjében külön kitér erre, én is rögtön technikai szingularitást vizionáltam, és bíztam abban, hogy talán egy-két szerző kicsit merészebben kitér a Naprendszer meghódítására vagy legalábbis az űrutazás újbóli megindulására is. Ehhez képest a novellák fő témája az emberiség halála, a technikai fejlődés árnyoldalai (mintha csak az lenne), továbbá kaptunk egy nagy adagnyi apokalipszist és világvégét, vagyis tulajdonképpen minden olyan esetre kitértek, ami pesszimista, borúlátó és kifejezetten rémisztő jövőképet mutat számunkra. Tényleg ennyire reménytelen lenne az emberiség? Tényleg a kihalás küszöbén áll, és másra sem képes, mint elpusztítani önmagát?

 

Erre sajnos nincs kielégítő válaszom, így maradok a novelláknál: furcsa volt tapasztalni, hogy a legtöbb szerző mintha kiemelt volna a jelenünkből egy problémakört (mint a géntechnológia, a mesterséges intelligencia vagy éppen a 3D-nyomtató), amit aztán továbbgondolt harminc évvel. Ez látszólag nem rossz kiindulási pont, sokszor azonban itt megálltak az ötletek, mintha semmi mással nem kellene foglalkozni. Valami hasonlót éreztem S. Kolozsvári Zsófia vagy épp Somogyi György írásánál: hiába voltak érdekesek a karakterek közti konfliktusok, hiába volt egész jól elővezetve a történet, közben mintha a koncepció katalizátorát adó harminc éves ugrást nem használták volna ki – ilyenkor szerintem pont az a nagyon izgalmas kérdés, hogy milyen lesz globálisan a világunk: a sok apró fejlődés milyen együttes változást ad ki.

 

Persze az is előfordult, hogy hasonló felütés mellett mégsem maradt hiányérzetem: Sümegi Attila (és a nanodrogok) vagy Kovács Attila (és az érzelmeink-gondolataink befolyásolása) olyan erős történetet írtak, olyan ütősen mutatták be a témát, úgy sodort magával a hangulat, hogy arra egy pillanatig sem tudok panaszkodni. Talán a szerkesztés egyiküknél sem volt tökéletes (ez egyébként általános probléma, a legtöbb novellán szerintem lett volna még mit csiszolni), de érdekes figyelni, hogy milyennek írják le az emberek helyzetét, gondolatait és reakcióit ebben a kifacsart-elképzelt jövőben. Gajdácsi László novellája is hasonló okoknál fogva működött ilyen jól, ráadásul rövidsége miatt különösen hatásos volt a gyors, feszült tempó és a fájdalmas téma – ennél többre pedig igazán nincs szükség egy izgalmas elbeszéléshez.

 

Számomra a kötet egyértelmű nyertese azonban Trenka Csaba Gábor és alternatív iszlám-központú világa. Nehéz értelmezni a „harminc év múlva” koncepciót az alternatív történelemre, de ez valójában teljesen lényegtelen: Trenka olyan mély érzelmeket jelenít meg alig pár ecsetvonással, olyan finoman, de mégis karakteresen ábrázol szereplőket, ráadásul olyan könnyedén épít tényleg csak pár szóval világot, hogy az egyenesen egyedülálló (nem is csupán a kötetben). Furcsa módon a kötet három fő része (milyen veszélyekkel jár a jövő / milyen változások történnek a jövőben / milyen lesz az új világ) közül az elsőt élveztem a legjobban, a másik kettőben mintha a novellák is gyengébbek lettek volna átlagban. De azért mindig volt pár olyan szerző, aki megmentette a helyzetet: Trux Béla azon kevés szerző közé tartozik, akinek művében legalább felcsillan egy élhető világ; Novák Gábor stílusának olvashatóságában határozottan látom a fejlődést a Falakhoz képest; Cinkóczi Krisztina inkább visszaemlékezett, mint történetet írt, de azt annál hangulatosabban; Hernád Péter pedig bár remek ötlettel, de a történet előrehaladtával egyre gyengébb megoldásokkal rukkolt elő, az összkép mégis pozitív.

 

 

Azt szokás mondani, hogy a sci-fi írók szívesen figyelmeztetnek minket. Figyelmeztetnek arra, hogy mi lehet akkor, ha azon az úton haladunk tovább, amit most kijelöltünk magunk számára. Figyelmeztetnek arra, hogy a világunk nagy veszélyben forog, ha nem teszünk semmit érte. És legfőképpen figyelmeztetnek arra, hogy mit kell csinálnunk ahhoz, hogy elkerüljük a szerencsétlenséget. Ez utóbbi talán nem minden esetben teljesült, az viszont biztos, hogy rossz belegondolni abba, mennyire egységes a szerzők jövőképe: néhányan már a világégés utáni időszakról mesélnek, néhányan éppen azt mutatják be; ám senki sem bizakodik (a való életben kicsit más a helyzet, legalábbis ez derült ki abból, amikor a szerzőket a jövőképükről kérdeztem az antológia dedikálása során). De persze a legrosszabbra készülni jó taktika: így ugyanis csak pozitívan lehet csalódni. Kívánom mindenkinek, hogy csalódjunk pozitívan.

 

Tartalomjegyzék

Benedek Szabolcs: Megmondtam előre

Kolozsvári Zsófia: Titok

Kovács Attila: A tudatalatti asszisztens

Somogyi György: A 100. győzelem napja

Gajdácsi László: Odakint

Trenka Csaba Gábor: Kisvárda sejkje

Sümegi Attila: Alvilágosodás

Benyák Zoltán: Nulla és egy

Antal József: Béta teszt

Mészáros András: A huszonötödik órában

Novák Gábor: Upside down

Valyon Tamás: Északi fény

Trux Béla: Második vízözön

Cinkóczi Krisztina: Prebábel

Szalai-Kocsis Tamás: Aranyösvényen

Hernád Péter: Játékosok