Főkép

Azok a fránya címkék és kategóriák! Azért vannak, hogy megkönnyítsék az olvasó dolgát, mikor olvasmányt készül választani saját maga vagy kedvezményezettje számára, de néha bizony igencsak félrevezetőek tudnak lenni. J. R. dos Santos művei is valahol ennek a már-már túl lelkes skatulyázási láznak az áldozatai, bár részben ez a sorozat alapkoncepciójából is fakad – ugyanis Santos nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy olyan thriller-köntösbe bújtatott ismeretterjesztő és közérthető módon tudományos regényeket írjon, amik széles olvasótábort képesek megragadni, és eljuttatni a kívánt üzenetet minél többekhez, miközben kellemes kikapcsolódást és szórakozást nyújtanak. Csaknem a lehetetlenre vállalkozott, és az ő regényeiben ennek általában a cselekményszövés látja kárát (míg például Dan Brown meglehetősen izgalmas, de nem túl megalapozott háttérrel rendelkező művei pont fordítva működnek). Szerencsére ez a kevésbé hangsúlyos szál a könyveiben, csupán egy keret, ami igyekszik befogadhatóbbá, emészthetőbbé higítani azt a töménytelen adatmennyiséget, amit két lövöldözős-autós üldözéses jelenet között a kedves olvasó nyakába zúdít.

 

A Salamon kulcsában ezúttal Tomás Noronha újra a kvantumfizikával (és a CIA-val) kacérkodik, mintegy lazán kapcsolódó folytatásaként Az isteni formulának. A nevezetes két rés kísérlettől kezdve a legmélyebb lételméleti és filozófiai témákig különböző kérdéseket boncolgat – vajon a lét határozza meg a tudatot? Netalán éppen fordítva? Mi lehet a magyarázata mindazon jelenségeknek, amelyeket a fizikusok egy része mérési hibaként szeretne a szőnyeg alá söpörni, mert nem tudja a számítások által igazolt elméletek egyikébe sem beilleszteni? Egészen ijesztő belegondolni, mennyi mindent nem tudunk még, illetve annak a lehetősége is fennáll, hogy talán a magyarázatok az emberi ész számára bizony a nem felfogható tartományba esnek. Vajon meddig feszegethetjük még a határainkat? Meddig juthatunk el?

 

Bár a cselekmény itt sem vérlázítóan izgalmas, bravúrosnak végképp nem mondanám, de sokkal kevésbé életképtelen, mint Az ördög kezében volt (talán az a kötet ilyen szempontból a sorozat mélypontja), így kifejezetten kellemes csalódás a regény még ilyen téren is. Viszont Santost nem is ezért érdemes olvasni, nem ezért lehet szeretni – nála az izgalom a mondandóban rejlik. Azt pedig úgy képes átadni, hogy írhat bármiről, garantáltan odacövekel a könyvhöz, nem kell mást tennünk, csak nyitottnak lenni és érdeklődni, nem megrettenni attól, hogy tényleg elgondolkozzunk azokon a dolgokon, amiket fejteget, elsőre bármekkora képtelenségnek is tűnnek. Engedni kell neki, mikor ki akar rángatni a megszokásból, és nem akar mást, csak annyit elérni, hogy képesek legyünk másképp nézni a minket körülvevő világot. Fontos, hogy ki tudjuk szélesíteni a látókörünket, felfedezni valami többet, még akkor is, ha nem ez tölti ki a mindennapjainkat, nem ez adja életünk értelmét. Mégis, jó néha megállni, elgondolkodni, mi mindennek is vagyunk a részesei.

 

Ezen túl miért lehet még szeretni és értékelni Santost? Például Tomás Noronha karakteréért, aki nagyon kedvemre való főhős. Igaz, néha azért ő is véghez visz olyan hőstetteket, amiket senki nem nézne ki belőle, de még így sem az az elérhetetlen félisten, akivel általában a hasonló történetek oldalain találkozhatunk. Tetszik, mert életszerű, nem is olyan apró jellemhibákkal, néhol egészen szürreális gondolkodással és viselkedéssel. Biztos vagyok abban is, hogy öt percet sem szeretnék vele egy helyiségben tölteni, mert kikergetne a világból, de ebben a kényelmes elképzelt karakter-békés könyvolvasó távolságban igen szórakoztató megismerni, hogyan gondolkodik és ténykedik a cselekmények viharában. Akárcsak egy operában – a kés már a levegőben, mindössze fél pillanat a halálos csapásig, de Tomás három percben akkor is elmagyarázza még fél évszázad összes fizikai felfedezését és vitatott kérdéseit.

 

Ha valaki figyelmesen olvassa Santos műveit, látni fogja, mekkora és milyen mélységű kutatás és utánajárás van egy-egy könyv mögött. Igen nehéz lehet mindebből az adatmennyiségből azt a keveset kiválogatni, ami egy regény szűk keretei között békében elférhet, ráadásul mindezt úgy tálalva, hogy laikusok számára is követhető, élvezhető, érthető legyen. Nem nagyon tudnék hirtelen más szerzőt mondani, aki olyan témákról is képes ennyire élvezetesen írni, amiket magamtól bottal sem piszkálnék meg – bár a kvantumfizika pont olyan, amivel nálam csak nyert ügye lehet. Mivel mindezek a fejtegetések párbeszédszerűen, több karakter szájából hangzanak el,  így lehetőség van igen különböző nézőpontok bemutatására is egy adott témában (ezt talán eddig az Isten haragjában sikerült leginkább kihasználnia).


Kaland és izgalom – ezt hirdetik a kiadó ábrácskái a könyv hátoldalán (no meg politika, ami ugyan egy csepp sem volt ebben a kötetben), és végül meg is vannak benne, de ez a felfedezés kalandja, a megismerés izgalma – aki a hagyományos értelemben vett lélegzetelállító, szövevényes nyomozásra, akcióra áhítozik, javaslom inkább máshol keresgéljen. A tudományos thriller címke sokkal tetszetősebb, amennyiben elfogadjuk, hogy itt tényleg a tudomány az, ami szédületesen izgalmas és borzongató – Santos képes bebizonyítani ezt. Remélem, minél többen adnak majd neki egy esélyt.