Főkép

Bárki igent mondana egy vadidegen, ám gyönyörű iráni nőnek, aki azt kéri, hogy menjünk vele Iránba megfejteni egy rejtvényt, ugye? Tomás Noronha ezek szerint nem egy ijedős típus. Pedig igen.
 
Tehát ott van Tomás, aki elismert szaktekintély a régi nyelvek és a kriptoanalízis területén, akit egyszer csak megszólít egy gyönyörű szép vadidegen. Egyiptomban. Tomás portugál. A nő iráni. Egy Einstein által írt versikét kellene megfejtenie.
A kihívás, a nő szépsége, és persze a sors Iránba viszi Tomást. De előtte még a CIA is beleszól. Ráadásul Tomás édesapja sincs valami jól. Ami mellékszál is lehetne, de később kiderül, hogy nem az.

Eddig érthető nem? A frászt érthető. Normális ember nem találkozik csak úgy a CIA emberével, nem mond igent egy iráni Mata Harinak és főleg nem utazik Iránba. Ráadásul azért, hogy ott finoman szólva is tragikomikus módon betörjön valahová, ami miatt jól lecsukják.
Iránban. Egy külföldit, akit kémkedéssel vádolnak. Mondjuk ez nem a hosszú élet titka.

Az iráni epizód alatt végig azt éreztem, hogy ez valami vicc. Persze érdekes, meg izgalmas, de annyira abszurd, amit még egy kitalált figurának sem biztos, hogy el lehet nézni. Ennél a fejezetnél kezdtem azt hinni, hogy valami „Magas szőke férfi felemás cipőben”-szerű történet lesz a végkifejlet és nagyjából az is, persze kevésbé komikus és talán egy kicsivel izgalmasabb.
 
Valahogy mindenki visszajut Európába, beleértve persze az iráni nemzetvédelem embereit is. No itt aztán kibontakoznak az események, mert – ó bocsánat – erről még nem is szóltam, az Einstein-i írás lényege, hogy van-e világmegoldó egyenlet, vagy nincs, és az vajon képes-e megoldani a világot, vagy sem.
Ennél persze bonyolultabb, de a könyvben érthető – és persze lényegesen érdekesebb – módon kifejtette Santos. És milyen jó, hogy a főhős nem matematikus, mert akkor aztán semmit nem értenénk belőle.

Szerencsére Tomás pont átlagos matek és fizika műveltséggel rendelkezik, ezért – csakúgy, mint az olvasók nagyobb részének gondolom – mindent el kell neki magyarázni, jó egyszerűen. Tehát valamilyen ismeretterjesztésben is részesülünk, miközben a fél világ szerencsétlen kriptográfust izélgeti, hogy fejtse már meg, fejtse már meg.

Mivel a világmegoldó egyenlet és Isten léte, vagy nem léte eléggé összefüggő kérdések, ezért némi vallásismertetésben is részesülünk. Hol máshol, mint Tibetben? Biztos vagyok benne, ha a regény földrajzi helyszíneit egy világtérképen ábrázoljuk, akkor vagy egy nagy pentagram, vagy pedig egy felmutatott középső ujj jön ki.:-)
 
Király, hogy idővel visszajutunk Európába és félműveltségünk teljes birtokában megtudhatjuk a végkövetkeztetést is, és persze a kriminek és vége lesz. Hiszen közben egy egész érdekes kémtörténetbe oltott krimit olvastunk el éppen.
A nagy filozofálgatásban el is felejtettem, hogy a krimi irodalom – általam olvasott részének – legidegesítőbb amerikai CIA-s embere is szerepel a könyvben. Annyira tenyérbemászóan idegesítő, hogy lehet, hogy ő csak saját paródiája. Mint ahogy a könyv végére elég sok karakterről képes voltam ezt hinni.