Benkő László: Hullámtörés

Benkő Lászlótól eddig elsősorban történelmi regényekkel találkoztam (bár nem olvastam egyiket sem), viszont tudtam, hogy korábban írt romantikus történeteket is, amivel bevallom, alaposan meglepett, mert valahogy nem tudtam elképzelni őt ebben a szerepközben – így talán érthető, hogy meglehetősen kíváncsian vettem kezembe Hullámtörés című könyvét. Nem igazán tudtam, mire számítsak, így aztán hagytam, hogy magukkal ragadjanak a szavak, a hangulatok és az érzések, ahogy a szereplőket is az események. Megmondom őszintén, a tartalommal most kivételesen nem szeretnék foglalkozni, a fülszöveg ugyanis elég jól összefoglalja, mit rejt a borító, sokkal inkább villanásokat szeretnék mutatni, meg persze elmondani azt, ami a legerősebben megfogott és elgondolkodtatott a történet olvasása közben és után.

 

Fénykép a zongorán

„Az idős hölgy kávét töltött a poharakba, aztán maga is helyet foglalt a teraszon. A monacói kikötőben épp csak éledezett a forgalom, mert a hajósnép – ha nem készülődik útra – nem tartozik a korán kelők közé.

– Végy a süteményből, Karin drágám! A kedvedért hozattam…

A korai vendég – a hölgy unokája – szórakozottan kavargatta a kávét, és tétován szájához emelt egy croissan-t. Komoly, elgondolkodó arccal pillantott nagyanyjára, aztán lesütötte a szemét, mint aki zavarában nem tudja, hogyan fogjon a mondandójához.”

 

Egy lány elhatározásra jutott, és ezzel – akarva akaratlanul – elindítja az események láncolatát, kirobbantva ezzel a vihart.

 

Az új kezdet

„Az első lépést már másnap megtettem: munkára jelentkeztem az áruházban, és elvállaltam mindent, amit csak rám osztottak. Nem a plusz kereset miatt, hiszen a háttérben ott tudhattam a érintetlen bankszámlát, csakis azért, hogy lássam, mire vagyok képes és alkalmas. Kerestem a társaságot, beszélgettem az emberekkel, velük nevettem. A fejemben egyszerre két terv villogott: a lakás eladása, ezzel együtt egy másik megvásárlása és az a „grandiózus”, amire dr. Jerôme Delperier ösztökélt.”

 

Egy nő, akit alaposan megtépázott és jól össze is tört a vihar, elkezdi újra felépíteni önmagát és ezzel együtt az életét is, ami már soha nem lehet olyan, mint korábban.

 

Mozdul a felszín

„A nagy nap reggelén Monaco is valódi tavaszi fénybe borult, a Rocher megtelt kirándulókkal, akik tágra nyílt szemmel lesték az őrségváltást a Palota téren, fotókat készítettek a halomba rakott ágyúgolyóknál, aztán a szűk utcákon át meglódultak a Grimaldiak katedrálisa felé, hogy a Saint-Martin sétányról megcsodálják az azúrszín tengert. Az üzlet avatása előtti éjszaka alig aludtam valamit, a helyiség takarításába, a díszítések felügyeletébe vetettem magam.”

 

A nő, aki nem tehetett a viharról, de elszenvedte annak minden következményét, most, az első tétova lépések után egyre bizakodóbban tekint a jövőbe.

 

A korlátok ledőlnek

„A csendre ébredtem, és Eric nem volt sehol. A telefonom órája csaknem hatot mutatott. Ijedten ugrottam fel, s kócos fejjel botorkáltam a fedélzetre. Ericet ott sem találtam, csak egy termoszt az asztalon és egy kávéspoharat. Hívtam a mobilján, de az bent szólalt meg a kajütben. Percekkel később már a rakparton szaladtam. Úgy terveztem, mielőtt elindulok bevásárlókörútra, villámsebesen lezuhanyozom és átöltözöm.”

 

Az a nő, aki bár egyre bizakodóbban tekint a jövőbe, egyre több bizonytalansággal is szembesül, és talán már ő is érzi az újabb vihar előtti csendet.

 

Bukóhullám és szélcsend

„Amikor az Amaryllis kinyitott, gépkocsi fékezett a Grimaldi utca egyik parkolóhelyén. A három férfi kiszállt, és az étterem felé tartott. Patricia éppen engem helyettesített a napi bevásárlás idején. Udvarias mosollyal fogadta a vendégeket, és természetesen azt gondolta, hogy reggelizni fognak. Ők azonban hivatalos igazolványt húztak elő, határozottan közölték, hogy a közegészségügyi és élelmiszer-biztonsági ellenőrzést folytatnak.”

 

A nő, akit bizony már megérintett az újabb vihar szele, egyre kétségbeesettebben szeretne menekülni, de valahogy mégsem sikerül neki. Talán ha tudná az okokat…

 

Hajó a ködben

„Hallottuk az érkező mentőautó szirénáját, és tudtuk, hogy valakit a házból vittek el. Nem érdeklődhettem utána, mert az étterem teljes gőzzel üzemelt, különben is sokan laktak itt. Az Amaryllis tehát zsúfolásig megtelt, még arra sem jutott idő, hogy Patriciával megtárgyaljam, miféle új szerződést tolt elém Heléne; különben is úgy döntöttem, hogy a munka kellős közepén nem frusztrálom a csapatot egy ilyen hírrel. Majd este, munkaidő végeztével… Talán.”

 

Az a nő, aki egy vihart már túlélt, aki hosszas küzdelem árán újjáépítette a saját világát, most újra egy vihar kellős közepén találja magát, mely talán most nem csak megcibálja, de magával is ragadja.

 

Ilyen és ehhez hasonló villanások, vibrálások jellemzik a regényt, mely elsősorban azt kívánja bemutatni, hogyan lehet (és kell) felállni egy méretes csapás után, melynek során az ember élete és ezzel ő maga is darabokra tört, nekem valahogy mégis máshol van a hangsúly, engem egészen más fogott meg benne (a mediterrán helyszínen kívül). Nekem nem az volt a fontos, hogy mi történik, hiszen a műfaji sajátosságok ismeretében azért túl nagy meglepetésekre nem lehet számítani (ahogy én sem tettem), hanem az, hogy mindez mit vált ki belőlem. Hát kérem, Benkő László története egy kérdést lobbantott lángra bennem, ami azóta is itt motoszkál bennem, hogy befejeztem a regényt, és ráadásul egyre újabbakat vet fel: hogy várhatja el bárki egy másik embertől, hogy az bízzon benne, ha ő maga sem őszinte?