P. G. Wodehouse: Bízza Psmithre!

Bevallom, alaposan meglepődtem, amikor kiderült, hogy az idén nyolcvanhat éves fordítást az életmű hazai gondozója lecseréli. Emlékeimben úgy él ez a sztori a ’80-as években történt első találkozásunk óta, mint egy roppant különleges, a cselekmény mellett főként a szöveg kiválósága miatt kikerülhetetlen műalkotás – olyan megfoghatatlan valami, amire talán a kultikus-klasszikus jelzőpáros használata a legalkalmasabb, kiegészítve az angol humor címkével.

Mivel a ritkán előforduló önazonosságkutató megmozdulásaimkor erre a regényre, mint fejlődésemben meghatározó szerepet játszó remekre hivatkozom, teljesen érthető az újrafordítással kapcsolatos felfokozott kíváncsiságom. Arra időhiány miatt nem vállalkoztam, hogy bekezdésről bekezdésre haladva összehasonlítsam a két magyarítást, de a szúrópróbaszerűen elvégzett összevetések alapján azt állapítottam meg, hogy valóban vannak eltérések. Ezek nem csupán a szórend megváltoztatásából adódtak, hanem a nyilvánvalóan új szemmel történt újrafordítás eredményei. Első olvasatban a mostani, második nekifutás kerekebb, gömbölyített textúrával bír. Az eltérések többnyire csak árnyalatnyiak, de ennek köszönhetően mégis szinte egy új regényt olvastam. Arról nem is beszélve, hogy a korábbi kiadás olyan harminc oldallal rövidebb, szóval valamivel nagyobb tartalmat kapunk.

Régi fordítás:

„Psmith kinyitotta a szekrényt, és elővette a középső maradat, a belsejébe nyúlt, és kihúzott belőle valamit, ami ragyogott és szikrázott a lámpafényben.”

Új fordítás:

„Psmith kinyitotta a dobozt, kivette a középső madarat – depressziós, üvegszemű szárnyas volt, bárkinek el tudta venni az életkedvét. Psmith a madár belsejébe nyúlt és előhúzott valamit, ami csillogott-villogott a lámpafényben.”

A cselekmény természetesen mit sem változott, így erről nem beszélek, a lényeg itt olvasható. Viszont akkor valamiért nem foglalkoztam bővebben a címszereplővel – ezt most pótolom. Hősünk, akit többnyire csak a vezetéknevén említenek (ami érthető, hiszen a Ronald Eustace keresztnevek közül van, ami inkább fura, mintsem jól csengő), roppant különös figura, akit kis túlzással iskolás kora óta ismerünk. A mostani, immáron negyedik találkozás alkalmával egy, a korábbiakhoz képest megkomolyodott férfi lép elénk, aki nemcsak karcsú és magas termettel bír, hanem az öltözékére is különös gondot fordít. Ez nem csupán az arisztokratikus megjelenést biztosító monokli szakszerű használatában nyilvánul meg, hanem a makulátlan és mindig elegáns öltözetben is.

A legfeltűnőbb változás az előző kalandokhoz képest (Psmith a pénzvilágban, Psmith Amerikában, Mike és Psmith), hogy Psmith (a P néma, mint mondjuk a psajnálom szóban) már nem szólít mindenkit elvtársnak. Ennek oka nem derül ki a történetből, így az olvasó bizonytalanságban marad azt illetően, hogy milyen okra vezethető vissza a változás. A szocializmus iránti ifjonti vonzódás azért nem szűnt meg teljesen, hiszen a romantikus szálat előidéző esemény ezzel magyarázható (mondjuk még a sima lovagiasság is szóba jöhet, mint lehetőség).

„Esett az eső. Ő ott volt, kétségbeesetten kucorgott annak az üzletnek a ponyvája alatt. Másutt vágyott lenni, de a csapadék csak azt leste, hogyan tehetné tönkre a kalapját. Mit volt mit tenni? Mi mást tehetett volna bárki, aki méltó a férfiú nevezettre, mint hogy bemegy a ruhatárba, megragadja a mezőny legjobb esernyőjét, és kiviszi neki? És a maga esernyője fölényesen győzött.”

A fenti idézet jól példázza Psmith legszembetűnőbb, illetve leghallhatóbb tulajdonságát, ami nem más, mint a szövegelés. Időnként úgy tűnik, mintha csak az általa folytatott kommunikációból állna a történet, amihez a környezete csak végszavazni tud. Komolyan mondom, hamarjában nem jut eszembe senki, aki hozzá mérhető dumagép lenne. Az egykori halpiaci munkásból ömlik a szó, ráadásul mondatai nem puritán építmények, hanem a barokkos burjánzásra hajlamos képződmények, melyek rendre földbe döngölik az egyszerűbb értelmi képességekkel rendelkező partnereit.

Ez utóbbi csoportból van pár példány a történet nagyobbik részének helyszínéül szolgáló kastélyban (Blandings, Shropshire), akik közül Clarence Threepwood, Emsworth kilencedik grófja több regényben is felbukkan. Szellemiek terén mit sem változik, csak míg itt a főkertésszel hadakozik roppant szórakozott módon, később a virágok helyett egy disznó lesz a szíve csücske – vagyis a problémák maradnak.

Az életműben később már csak utalásszerűen találkozunk Psmith feledhetetlen alakjával, mondhatni visszavonul az irodalmi léttől, és egészen más közegben szövegel tovább, de talán jobb is így, mert amit ebben az újrafordított történetben bemutat, az közelíti a felülmúlhatatlan kategóriát. Emléke örökre velünk marad.

A szerző életrajza