Per Petterson: Megtagadom
Írta: Bak Róbert | 2015. 04. 16.
Örömteli hír, hogy már olvasható magyarul Per Petterson legújabb regénye, a Megtagadom – az viszont kevésbé, hogy ez a kilenc eddigi művéből csak a harmadik. Ahogy több másik írónál (legutóbb épp Modiánónál), úgy most a norvéggal kapcsolatban is elmondható, mintha mindig ugyanazt a regényt írná újra és újra. Nos, Petterson esetében én ezt nem bánom, és ezzel aligha vagyok egyedül.
A mostani regénye is hasonló témákat vet fel, mint a korábbiak: a múltbeli tettek hatása a jelenre, azoknak jellem- és sorsformáló ereje, az egyéni döntések fontossága, az emberi kapcsolatok létrejötte majd elmúlása, illetve az emlékezés. Mégis, jelen alkotásáról elmondható, hogy még több idősíkon mozog, mint a korábbiak, és többfajta nézőpontot is kapunk: egyes szereplők monológjait, visszaemlékezéseit saját maguk által elmesélve, vagy éppen külső szemszögből, a jelenre és életük különböző korszakaira összpontosítva olvashatjuk.
A múlt felidézésének folyamatát egy véletlen találkozás indítja el. A két egykori barát, Jim és Tommy 35 év után találkoznak egy szeptemberi reggelen; néhány szót váltanak egymással, majd folytatják útjukat és napjukat. E véletlen találkozás azonban alkalmat ad arra, hogy végiggondolják félresiklott életüket. A fiúk gyermekkorukban elválaszthatatlan barátok volt, mindenhová együtt jártak, mindent megbeszéltek, együtt éltek át meghatározó élményeket, és mindketten azt képzelték, hogy ezen semmi sem változtathat. Életük sokban hasonlított, de volt számos különbség is. Mindketten csonka családban nőttek fel, de míg Jimet egy mélyen vallásos, gondoskodó és szerető anya nevelte viszonylagos jómódban, aki a széltől is óvta, és aki mindent megadott neki, amit csak tudott, addig Tommyt, a húgát, Sirit, valamint két ikertestvérüket egy agresszív és kiszámíthatatlan apa, aki folyton verte őket különösebb ok nélkül, mígnem egy nap Tommy ezt megelégelte, és eltörte az apja lábát egy baseballütővel. Ezután a gyerekek különböző nevelőszülőkhöz kerültek, és bár találkozhattak egymással, mégis szép lassan elsodródtak egymás mellől.
Számomra a legérdekesebb része a regénynek az, ahogy Petterson bemutatja hogyan tűnnek el az öröknek hitt emberi kapcsolatok az egyes szereplők életéből. Nem kell itt olyan nagy kataklizmákra és konfliktusokra gondolni, mint Tommy és az apja esetében, a legtöbb hozzájuk közelállót – szülőt, pártfogót, testvért, barátot egyaránt – „csak úgy” vesztik el, minden különösebb ok nélkül. Ennek bemutatása olyan pontos, egyszerű, sallangtalan, ugyanakkor megrázó és elgondolkodtató, hogy azt hiszem, ilyennel még egyetlen másik írónál sem találkoztam.
Különös hangsúlyt kapnak a két főbb szereplő egyéni döntései, hisz ezek vezettek el oda, hogy a két vidéki, csonka családból származó fiú közül a jóval hátrányosabb helyzetű Tommyból lett sikeres és gazdag ember, míg Jim csak vegetál, és ötvenen túl sem tud mit kezdeni magával. Azonban mint már írtam, mindkettejük élete félresiklott: magányosak, társtalanok, bizonyos mértékben a társadalmon kívül rekedtek, ám Petterson felcsillantja számukra a reményt; még az utolsó napon is változtathatnak az életükön, ha akarnak és mernek. A könyv alapján a norvég azt vallja (amiben én is teljesen egyetértek vele), hogy bár meghatároz minket a környezetünk, a múltunk, a korábbi tetteink, de nincs semmiféle kikerülhetetlen predesztináció, és a sorsunk, ha csak bizonyos mértékben is, de a kezünkben van.
Ahogy a szerző is megfogalmazta egy interjúban, a regénye meglehetősen „fizikai”, hősei sokat mozognak, mászkálnak, cselekszenek – sok a leírás, kevés (ám annál ütősebb) a párbeszédes rész. Ám számomra azért is „fizikai” olvasmány a Megtagadom, mert szó szerint fájdalmas volt olvasni, képes volt valódi érzelmeket kiváltani belőlem, ami - bevallom - meglepett, hiszen a két korábban olvasott regénye (a Lótolvajok és különösen az Átkozom az idő folyamát) meglehetősen hűvös, érzelemmentes volt.
Per Petterson tipikusan az az alkotó, akit szinte mindenkinek ajánlanék. A Megtagadom egy meglehetősen történetközpontú alkotás emlékezetes figurákkal (nemcsak a főbb szereplőkre gondolok, hanem van itt néhány nagyon jól megrajzolt mellékszereplő is), életutakkal, párhuzamokkal és ellentétekkel. Fontos témákról szól (család, emberi kapcsolatok, egyéni döntések), és bár szomorú sorsokat mutat be, mégis reményt ad.