Per Petterson: Lótolvajok
Írta: Makai Nóra | 2010. 06. 02.
Hogy mitől is olyan skandináv ez a regény? A kulcsszó a magány. Aki járt már Skandináviában, az pontosan tudja, miről beszélek. El lehet veszni a természetben, de az emberek között is. Egyesek azt mondják, a skandinávok halvérűek. Mások azt, hogy barátságosak. Nos, mindkettő igaz. A pókerarc jellegű mosolyok mögött az ember sose tudhatja, vajon mi húzódik meg. Az, hogy mosolyognak, még nem jelent semmit. Távolságtartóak, még ha ezt igyekeznek titkolni is.
Ezt csak kívülállóként mondhatom persze. Hogy a családi körben mi zajlik, honnan is tudhatnám? Nos, például ebből a regényből, ugyanis egy nagyon sajátos apa-fiú kapcsolatot ábrázol az író. A két férfi – bár az elbeszélő jórészt fiú még a történet nagy részében – közti kapcsolat igen szoros, van köztük valami cinkosság, valami nagy, mély megértés. Ám ez a szeretet igen távoli, megfoghatatlan. Tudom, a nyugati kultúra kevéssé részesíti előnyben a férfiak erőteljes érzelemkifejezését, mégis különös, hogy még egy apa-fiú-ölelés is kellemetlen élményt jelenthet egy olyan gyereknek, aki imádja apját. Pedig ez a regény többek közt erről a különös távolságról illetve közelségről szól. Bár a fiú felnéz apjára, aki nagyon szereti, mégis egy világ választja el őket, hiszen mindketten élik saját életüket; saját vágyaik, gondolataik, érzéseik és titkaik vannak.
Ez a nem-beszélés könyve. Tragédiák és örömök érik a szereplőket, mégis mind egyedül birkóznak meg ezekkel. Elmenekülnek a problémák elől, nem néznek szembe tetteikkel, sem egymással. Behúzódnak az erdőbe, a hatalmas fák közé, az érintetlen, megnyugtató természetbe. Ez is különös: bár a skandináv erdő gyönyörű, mégis, az éj közepén mindennek érzem, csak megnyugtatónak nem. Ezzel a helyiek nem így vannak. Ők egészen közel állnak a természethez, és egészen a magukénak érzik, ám ezt nem annak kizárólagos birtoklására és leigázására teszik, hanem a befogadására.
Különös egy olyan történetet olvasni, amelyet egy az érzéseiről szinte sosem beszélő férfi mond el. Egyszerre érezni az önvallomást – hiszen a regény egyes szám első személyben íródott, valamint a hallgatagságot.
Ez a könyv lehetővé teszi, hogy megéljük saját magányunkat, visszagondoljunk az elmúlt évekre, a régi és szép, mégis sokszor érthetetlen, feldolgozatlan emlékekre.